2017. május 17., szerda

A kísértés álcázva érkezik

Joanne Harris: Szent bolondok


Az egyik múlt havi csalódásom után azt éreztem, hogy tuti befutó olvasmányra van szükségem. Az idei várólista-csökkentésbe beválogattam az egyik kedvenc írónőm, Joanne Harris könyvét, így gondoltam két legyet ütök egy csapásra: vcs-t is csökkentek, plusz végre valami jót fogok olvasni. És bizony így is lett. Ő az az írónő számomra, akiben még soha nem csalódtam. Ráadásul azt hiszem ő az egyetlen, akinek nincs két egyforma könyve. Vannak bizonyos elemek, karakterek, amelyek vissza-visszatérnek ugyan nála is, de nincs két ugyanolyan helyszín, ugyanolyan történetvezetés, szóval annyira önálló és elkülönült történetei vannak, hogy mindegyikre emlékszem több év távlatából is.

A Szent bolondoktól viszont egy kicsit tartottam. Egyrészt egy olyan korba tette Harris, ami tőle teljesen szokatlan, egészen az 1600-as évekbe megyünk vissza, ráadásul egy apátság elzárt világa lesz a helyszín. Féltem a vallási témától, féltem az ingerektől elszigetelt közegtől, hogy mit lehet majd ebből kihozni, hogy nem lesz-e túl unalmas "csak" apácákról olvasnom és a végére azt kell mondanom, hogy vakon kellett volna bíznom Harrisben és az ő varázsában. Merthogy az első pár oldal elolvasása után, ami amolyan kis belemelegedés volt számomra, őszintén szólva alig tudtam letenni. 

Pedig az írónő nem egy kacifántos történetet talált ki, nem hullák potyogtak az égből, hanem csak összehozott két olyan világot, amely fényévekről van egymástól. A cirkuszi komédiások és a szemkápráztató trükkök porondja után, amelyben Juliette a sztár, akit csak a Szárnyas Asszonynak ismer meg a közönség zseniális kötéltáncos tudása révén, hirtelen bekerülünk az apácák elzárt világába, ahol Juliette egy rosszul sikerült fellépés után menedéket lel kislányával és Auguste nővérként éli csendes, nyugodt, ámde boldog világát. Egészen addig, amíg új apátnőt nem kap az apátság, egy tizenéves kislány személyében, akinek a tanácsadója Juliette hajdani szerelme a komédiások közül, aki többször slamasztikában hagyta már a lányt. Juliette érzi, hogy a férfi felbukkanásával egy csapásra vége szakad majd addigi csendes életének és mielőbb szeretné kideríteni, hogy ennek a titokzatos férfinak, aki most papnak adja ki magát mi célja van a zárdával és a benne élő apácákkal. Megjegyzem egészen addig, amíg Harris el nem mondta a megoldást, én bizony rá nem jöttem, de nagyon tetszett az, hogy a főbb szereplők életének a szálai hogyan futnak össze a legvégén.

"Úgy érzem, valami rettenetesen hibádzik egy olyan Teremtőben, aki szüntelenül, a pusztulásig próbára teszi teremtményeit, a világot gyönyörűségekkel rakja meg, hogy aztán kijelentse, minden gyönyör bűn, és az emberiséget tökéletlennek teremti, majd elvárja tőle, hogy tökélyre törekedjék. Az ördög legalább tisztességesen játszik. Ismerjük az álláspontját."

Mondanom sem kell, de a regény hihetetlen erős atmoszférával rendelkezik. Miután Le Merle, Juliette árulója beteszi a lábát az apátságba, egyszerűen fulladozni lehet olvasóként a bezártságtól, szinten érezzük Juliette riadalmát mi is, hogy vajon mire készül az álpap, illetve csodálkozva nézhetjük majd az apátnők átalakulását. Merthogy bizony számomra ők voltak azok a Szent bolondok, akiket a vallással, eszmékkel, a bűnnel és a bűnhődéssel, a boszorkánysággal, a testi és lelki vágyak elfojtásával majd felszínre kerülésével meg lehetett téveszteni, bolonddá lehetett tenni és Le Merle pont erre alapozza amúgy zseniális tervét. Eleinte kevertem az apácák személyét, de aztán mindegyik karakter életre kelt, átalakult és pont a legcsendesebbek közül kerültek ki azok, akikben a regény végére a leginkább csalódnom kellett.

Harris zsenialitása számomra viszont egyértelműen az, hogy én egyszerűen nem tudom utálni a gonosznak, a rossznak szánt vagy kikiáltott szereplőit. Így voltam a Csokoládécipő Zozie-jával is például, de akár a Kékszeműfiú bármelyik karakterével is. Annyira sokrétűek ezek a negatív karakterei is, hiszen nem csak a rossz oldalát mutatja meg, hanem azt is, hogy miért lettek ilyenek, illetve hogy mik a motivációik abban, amit tesznek. Ha valaki nyitott szívvel olvassa az ő történetüket, nem lehet egyértelműen pálcát törni felettük.

"Mind olyasmi elől menekültünk, amit nem igazán értettünk. Mint mondtam, mindenkinek megvoltak a titkai."

Szóval én végig dagonyáztam ebben a történetben, és miután befejeztem egyrészt nagyon örültem, hogy ezt a könyvet is sikerült még anno beszereznem a Harris-gyűjteményembe, másrészt hogy hagytam még tőle olvasatlan könyvet. Illetve azóta ott mocorog bennem, hogy szép lassan újra el kellene olvasnom tőle az összeset, mert ezt a nőt és a könyveit nem lehet nem szeretni. Aztán nem olyan rég fedeztük fel, hogy úgy tűnik az Ulpius után végre a Libri magához veszi az írónő könyveinek a gondozását és hamarosan a Csokoládét újra megjelentetik majd. Repesek a boldogságtól és nagyon várom, hogy a régi kötetek után a még magyarul kiadatlan könyvei is sorra kerüljenek, én kérdés nélkül vevő leszek rájuk. Addig meg csemegézem újra a régebbiek közül, tegyetek így Ti i!



Kiadó: Ulpius
Kiadási év: 2003
Fordította: Szűr-Szabó Katalin

2017. május 15., hétfő

A rossz könyvek is kellenek (néha)

Az a helyzet, hogy mostanában párszor sikerült mellényúlnom a könyvválasztásaimat illetően. Nem tudom ez minek köszönhető. Vagy a radarom rozsdásodott be, vagy változik az ízlésem, vagy egyszerűen csak így alakult. Ilyenkor csak azért szoktam mérges lenni, mert időt és pénzt fecséreltem olyan történetekre, amelyek simán kimaradhattak volna az életemből. Jelen esetben szerencsére könyvtárból került hozzám ez a két könyv, így csak az időm bánta a dolgot.

Carrie Snyder: A futónő

Annyira más vártam ettől a könyvtől, mint amit kaptam, hogy talán a mérhetetlen csalódásomnak ez az igazi oka. Vártam egy félig-meddig igaz történeten alapuló sztorit egy sportolónőről meg a futáshoz, a sporthoz való viszonyáról egy olyan világban, amikor még a női sportolók háttérbe voltak szorítva. Ehelyett egy óriási családi drámát kaptam, amelyben helyenként villant csak fel a futás és a sport. És olyan töménytelen tragédiával van tele a könyv, hogy a végére teljesen depressziós lettem. Értem én, hogy ha valaki 104 éves, akkor már nagyon sok rokonát, barátját elveszítette, de itt nem csak erről volt szó, komolyan, tragédia tragédia hátán volt halmozva. Ráadásul nem éreztem azt, hogy ez a sok halál, veszteség bármilyen pluszt hozzáadott volna a karakter fejlődéséhez. Illetve volt egy olyan pont a történetben, amelyben olyan szinten elkapott a harctéri ideg a főszereplő és barátnőjével kapcsolatos történéseket illetően, hogy majdnem sutba vágtam az egészet. Szóval végigrágtam ugyan magam a könyvön, de igyekeztem nagyon gyorsan elfelejteni azt. Nagy kár érte, mert nagyon kíváncsi voltam rá.

Kent Haruf: Kései párbeszéd

Erre a könyvre is rögtön felfigyeltem, hisz milyen izgalmas már, amikor idős korukban talál egymásra két ember, akik talán már letettek bárminemű boldogságról. És ezt a fajta élményt, amit ettől az egymásra találástól vártam, meg is kaptam, viszont a kivitelezéssel és a kifejtés rövidségével gondjaim voltak. Az alaptörténet nagyon tetszett: két szomszéd, egy idős nő és férfi a nő kezdeményezésére együtt töltenek egy éjszakát, tisztán baráti, szexmentes alapon, egyszerűen csak nem alszanak egyedül egy éjjel, hanem együtt vannak és beszélgetnek. Majd ez olyan jól sikerül, hogy mindennapossá válik és kezdenek egyre jobban megnyílni egymásnak, az életük kevésbé szép emlékeit, történéseit is megosztják egymással és egyre inkább elmélyül a kapcsolatuk. Csakhogy a városka ahol élnek persze rögtön a szájukra veszi őket, illetve a nő családja is közbelép, így elég kétségessé válik a kései párbeszéd kimenetele. A történet maga abszolút hiteles volt nekem: simán el tudom képzelni két idősebb ember ilyen fajta bimbózó, kései egymásra találását, sőt a környezet adta reakciók is teljesen hitelesek voltak. Ami miatt ez a könyv is csalódás lett az az, hogy olyan, mintha novella lenne, annak viszont hosszú, de regénynek mégis kevés. Sokkal több potenciál volt ebben, minthogy az egész el legyen intézve 184 (nagy betűkkel szedett) oldalon. Plusz a stílus annyira faék egyszerűségű volt, hogy engem nagyon nem tudott magával vinni, végig az járt a fejemben, ha írásra adnám a fejem kb. ennyi tellene tőlem is. Sajnáltam e kettő dolgot, mert nagyon elrontotta az élményt, de azt biztos, hogy a belőle készülő filmet majd megnézem, szerintem jobb forgatókönyv születik majd belőle, mint amilyen a könyv volt.

És hogy mire volt jó ez a két "rossz" élmény? Arra, hogy utána a jó könyveket és történeteket még jobban tudjam értékelni.

2017. április 29., szombat

Április, te kis hamis!

Bizony, bizony, ez az április nem semmi hónap volt. Pont olyan szeszélyesre sikeredett, mint amilyennek mondják. De lássuk, mik történtek könyves téren!

Beszerzések

Amilyen nagy lelkesedéssel tervezgettem, írogattam magamnak a kis könyves listámat a Könyvfesztiválra készülődve, annyira visszafogott lettem a végén. Azt hiszem első körben kb. 5-6 könyvet szemeltem ki, végül a pénteki, munka utáni barangolásom eredményeképpen kettőt vettem meg ezek közül, a többiről vagy lebeszéltem magam, vagy azt mondtam, hogy majd könyvtárból. Amit mindenképpen meg szerettem volna venni az Elena Ferrante Amikor elhagytak című regénye. Bár még nem olvastam el a Briliáns Barátnőmet sem, de tudom, hogy jó lesz és ha a Park kiadja a korábbi regényeit új köntösben, akkor biza erre folyamatosan vevő leszek. A második vételem a Mellettem elférsz volt Grecsó Krisztiántól, amit új köntösben újra kiadták, és erre a könyvére már régóta vágyom, de a könyvtárban még mindig csak két hétre kölcsönözhető. Majd április utolsó munkanapján még egy könyvet át tudtam venni: Az isteni Marlenét rendeltem elő C.W. Gortnertől, mert a Mademoiselle Chanel elmeséli az életét óriási kedvencem lett, nem volt kérdés, hogy Marlene Dietrich élete is érdekelni fog.



Olvasások

Nagyon lelassultam az olvasásokat tekintve, és bár mindig azt hangoztatom, hogy a minőség a mennyiség felett, sajnos most ez az elv nem jött be. Annak örülök, hogy nem tucatjával falom a könyveket, mert rajtam akkor nagyon sok történet csak szimplán átfolyt, most, hogy kevesebb időm és energiám van az olvasásra jobban értékelem a rá fordítható időt, épp ezért voltam baromi mérges, hogy a 4 elolvasott könyvem közül kettő tök gáz volt. És persze én is az vagyok, mert ahelyett, hogy abbahagytam volna, mazochista módon átrágtam magam rajtuk.
A hónapot Kristin Hannah Fülemüléjével indítottam, ami nagyon tetszett és kaptam egy jól összerakott, érdekfeszítő világháborús történetet általa. Majd jött Bjorn Sortlandtól Az őszinteség perce, ami számomra kínszenvedés volt. Utána muszáj volt csillapítani ezt a fiaskót és tutira mentem kedvenc írónőm, Joanne Harris Szent bolondokjával (vcs-s könyv volt amúgy, no meg persze szokásosan szuper JH-történet). Majd Carrie Snyder A futónője adta meg a végső kegyelemdöfést: nagyon érdekelt és nagyon nem jött be. Teljesen mást vártam, az írónő stílusát sem tudtam élvezni, plusz a történet is baromi unalmas lett. Most épp kúrálom a szörnyű olvasmányoktól megviselt lelkemet egy kis hoffmani varázzsal és hát imádat van, mint mindig! Azaz nem vesztettem el a hitem a könyvekben, csak én nyúltam mellé.

Remélem májussal az energiám is visszatér ahhoz, hogy aktívabb legyek a blogon, szeretnék a fent említett olvasmányaimról is írni, meg hát hiányzik nekem ez a kis kuckó. És abban is reménykedem, hogy a berozsdásodott olvasmány-radarom is jelez, hogy mit kerüljek el mérföldekre és milyen könyveket ne hagyjak ki. Mást nem is várok májustól. (Ja, de: ne essen a hó! :))


A többiek zárása

Dóri
Amadea
Heloise
PuPilla
Nita

2017. április 19., szerda

A hazugságok napjai

Bjorn Sortland: Az őszinteség perce


Amennyire örültem, hogy a legutóbbi könyvtárazásam alkalmából ki tudtam venni ezt a könyvet, legalább annyira bosszantott fel olvasás közben és alig vártam, hogy a végére érjek. Pedig nagy reményekkel kezdtem bele és főleg a művészeti rész miatt nagyon érdekelt. A Neked adom a napot után olyan jó lett volna valami szuper, művészettel foglalkozó olvasmányt találni és ebben reménykedtem. De a két könyvet egy lapon emlegetni bizony nem lenne helyes. Sőt!

Az őszinteség percében nagyon érdekelt az, hogy egy fiatal lány hogy birkózik meg egy komoly, talán vakságot is okozó szembetegséggel. Hogy utazza majd körbe Európát miközben szerelembe esik majd egy fiúval, aki festményekről és festőikről mesél neki, és aki talán az út végére hasonló érzelmeket táplál iránta. Mindezt ugyan megkaptam, de szinte semmit nem tudtam benne szeretni, élvezni. 

A legnagyobb problémám a főszereplő lánnyal, Fridával volt. Nem hiszem el, hogy ha egy 17 éves lánnyal közlik, milyen komoly probléma van a szemével, az ahelyett hogy elmondaná a szüleinek, megpattan otthonról és világot lát. A szemünk, a látásunk nem olyan mint egy elrontott frizura, hogy majd kinő újra, vagy befestem más színűre. Itt ha komoly a gond, akkor minden perc számít. Ez volt az első mínusz pontom a lánynak. Aztán a következő, hogy szinten mindenkinek hazudott, egyszerűen nem értem, hogy miért kellett kamuznia egy csomó dolgot illetően. Baromi kiborító volt, sőt, elgondolkoztam rajta, ha én lettem volna a fiú ebben a kapcsolatban, szeretnék-e kapcsolatot egy olyan lánnyal, aki már a találkozásunk első percében nem volt őszinte velem... Azt sem bírtam Fridában, hogy hol baromi felnőttes volt (megpattan otthonról tök egyedül az Interraillel és körbeutazza Európát), ugyanakkor otthon még Micimackós kislámpája van... ne már!

A fiú főszereplőt sem zártam a szívembe: Jakob olyan volt mint egy két lábon járó művészeti album, de a szárazabbik fajtából. Persze, baromi jó ha valaki ennyire rajong valamiért, de semmi más nem derült ki róla számomra, a személyiségéről sem tudtam meg semmit a több mint 500 oldalas könyvből. Ja, de, szerelmes egy lányba, aki nem Frida. És ezzel meg is volt egy újabb csont, amin rágódhattunk több száz oldalon - mármint Frida szempontjából, mert ha Jakob másba szerelmes, akkor miért vele utazgat és van-e esélye Fridának nála? Hadd ne mondjam, nem rágtam le izgalmamban a körmömet eme kérdésre keresvén a választ ... Rengetegszer forgattam a szemem, mert - számolni kellett volna - kismillió alkalommal elmondja Frida, hogy mennyire szerelmes Jakoba (köszi, elsőre is felfogtam, lapozzunk mááááár!).

Egyedül talán azt élveztem ebben a könyvben, hogy nagyon sok olyan képet és alkotót ismerhettem meg, amelyek eddig abszolút nem kerültek a figyelmem központjába, mert sem a vallással, sem annak festményeken történő ábrázolásával nem foglalkoztam eddig. Jó volt, hogy a könyv közepében ott is voltak a képek mellékletként (bár inkább a végére tehették volna), így oda tudtam lapozni és úgy nézni őket, ahogy Jakob elemezte őket. Plusz mókás volt pont húsvétkor olvasni, hisz a regény is pont akkor játszódott.

De összességében véve saját magamra voltam baromi mérges, hogy miért szenvedtem végig a könyvet. Megfogadtam, hogy többet ilyet nem csinálok és ha ingerenciám támadna egy kis művészetre, akkor vagy a Neked adom a napot vagy a Hattyútolvajokat fogom újra elolvasni. Mindkettő szórakoztató, jól megírt, érdekes és izgalmas, amit sajnos Az őszinteség percéről nem tudok elmondani. Kár érte! És még sajnos az olasz városok sem tudtak kompenzálni.


Kiadó: Pongrác
Kiadási év: 2015
Fordította: Patat Bence

2017. április 1., szombat

Márciusi zárás

Ez az idei március az egyik legeseménydúsabb hónapom volt. Olyan sok minden történt, és ettől függetlenül nem telt el gyorsan, sőt, inkább olyannak éreztem, mintha két hónap történései zsúfolódtak volna bele ebbe a 31 napba.

Beszerzések

Ebben a hónapban ünneplem a születésnapom, amit idén már nem katasztrófának éltem meg. Hiába, el kell fogadni, hogy megy az idő, de azért még a rolót sem kell lehúznom. Azt mondtam magamnak miközben elfújtam az egy darab gyertyát a tortán, hogy a java még csak most jön. Erre a szülinapra most csak egy darab könyvet kaptam, méghozzá a barátnőmtől és a pláne az egészben az volt, hogy az ő születésnapjára én ugyanezzel a könyvvel ajándékoztam meg, pedig össze sem beszéltünk. Ez volt a Marina Zafóntól. E mellé csak egy könyvet vettem, ez pedig a Park Kiadó egyik újdonsága Jean-Michel Guenassia Javíhatatlan Optimisták Klubja c. története. Áprilisban majd bele is vetem magam, jókat súg a radarom.



Olvasások

Szépen tartom magam az idei évi terveimhez, ebben a hónapban is 6 könyvet olvastam, amelyből 2 a várólista-csökkentésben szerepelt, úgyhogy ezzel a játékkal is remekül haladok (és tök jó könyveket olvasok ennek keretében). Ez a hónap Szabó Magda Az ajtójával kezdődött, ami nagyon kemény könyv, utána kellett is egy kis "könnyedebb" történet és Jandy Nelson Neked adom a napot-jával folytattam, ami nem is volt oly könnyed, mint amire számítottam, de felavattam vele az idei első kedvencet. Utána két olyan könyv került sorra, ahol fiatal fiú volt a főszereplő: elsőként M. O. Walsh Fényed ki ne hunyjon c. történetében merülhettem el a kamasz szerelem rejtelmeiben, majd kicsit ijesztőbb történetet kaptam Zafón Marinájától. Miután márciusban meghosszabbítottam a könyvtári tagságomat, ezért nem is jöhettem haza üres kézzel, így a hónap utolsó két olvasmánya a könyvtárnak köszönhető. Angela Marson Elfojtott sikolya egy nagyon jó kis krimi, idén biztos elolvasom a második részt is. Majd egy érdekes novella válogatást olvastam olasz szerzőktől, ez pedig a Kimondhatatlanul volt. Nagyon tetszett a koncepciója a könyvnek, bár nem voltak egységes színvonalúak a novellák, szerintem nagyon jó beszédtéma lehetne a fiatalokkal a sulikban.

Március egyéb téren szintén mozgalmas lett. Megint változott egy kicsit az életem, új kihívások találtak meg, amelyeknek nagyon igyekszem megfelelni, ez jelenleg elég nagy feladat, de úgy szép az élet ha zajlik. Sok baráti találkozóban volt részem, mintha kezdene minden és mindenki feléledni a téli álomból, aminek én csak örülni tudok. Láttam szuper filmeket a mozikban és itthoni házimozi keretében is, illetve színházba is eljutottam, és bár a Szentivánéji álom feldolgozása nekem kicsit túl modern lett, végül is tetszett és sokat nevettem rajta. Áprilisra hasonló terveim vannak: munkás hétköznapok, jó könyvek (én vásárolni is fogok, bizony!), barátok és találkozók, néhány kulturális program. Szeretem a tavaszt, mondtam már?


A többiek zárása:
 HeloiseDóri, Nita
PuPilla, Amadea

 

2017. március 26., vasárnap

Első találkozásom Kim Stone-nal

Angela Marsons: Elfojtott sikoly


Úgy tűnik idén óriási szerencsém van a várólista-csökkentésbe beválogatott könyvekkel, eddig egyik sem okozott nekem csalódást, sőt, igazán remek, szórakoztató olvasmányokra bukkantam közöttük. Ebbe a kategóriába tartozik az Elfojtott sikoly is, ami olyannyira bejött nekem, hogy bár mostanság kerülöm a sorozatokat (leszámítva Cormoran Strike-ot, de hát őt muszáj), Kim Stone-nal is kivételt fogok tenni.


Nekem a krimik kapcsán csak néhány elvárásom van és ha azt megugorja az író, akkor bizony jóban leszünk. Legyen a történet kellően érdekfeszítő, de tegye mindezt úgy, hogy nem hülyének nézi az olvasót azzal, hogy információkat tart vissza, hanem szépen mindent az orrunk alá pakol, csak fifikásan rendszeresen tévútra visz menet közben. Első pipa.
Még az első ponthoz félig-meddig az is hozzátartozik, hogy ne találjam már ki az első oldalon a tettes személyét, hadd pörögjek végig, és ha sikerül is, akkor az a végefelé legyen, plusz inkább büszkeséggel töltsön el, mint azzal, hogy "pfff, ez sem volt valami nagy agymunka"! Pipa itt is.
Harmadszor legyen egy tökös főszereplője, aki - ha már sorozatról van szó, akkor pláne - legyen elég komplex ahhoz, hogy érdekeljen miért veti bele magát az ügybe 110%-osan, és mi van a puttonyában, ami miatt olyan kőkemény karaktere lett, mint amit legutóbb talán Lisbeth Salandernél éreztem (jó, nem olyan fasza csaj, de közelít hozzá!). Pipa ennél a pontnál is. Szóval mindezen elvárásokat megkaptam Angela Marsons krimijétől, és még jóval többet is!

"– Azt hiszem, Einstein mondta, hogy ha a tények nem illenek bele az elméletedbe, változtasd meg a tényeket."

Ami hatalmasat tudott dobni a sztorin, az, hogy végre ez nem egy amerikai "fancy" krimi. Persze, most jövök rá, hogy ugye Cormoran sem az, szóval ezek az angolok tudnak valamit. Merthogy ez is Angliában játszódik. A téma is aktuális: gyermekbántalmazás és a gyermekotthonokban zajló dolgok kerülnek a középpontba. A szívem szorult össze olvasás közben, hogy hány érintett gyermek lehet, akiket szociális okokból, vagy árvaság miatt "bedarál" a rendszer, és ha nem elég szerencsések, fiatal életük elkallódik.

"(…) a gonosz diadalához csak annyi kell, hogy a jók tétlenek maradjanak."

Óriási piros pont a könyvet végig átszelő humorért, ami főleg Kim Stone karakterének köszönhető. Hihetetlen milyen beszólásai vannak a nőnek, szívesen felkérném egy-egy továbbképzésre, hogy némely férfi kollégát hogyan is kellene helyretenni, ha egy kicsit többet enged meg magának, mint amit a munkakapcsolat indokolna.

De ami miatt igazán emlékezetes lett az első találkozásom Kim Stone-nal, az a történet legnagyobb csavarjának köszönhető. Bravúros volt! Szeretem, amikor ennyire meg tudnak lepni. Lehet, hogy ha pihentebb aggyal olvasom és nem a 4-6-os villamoson reggelente meg délután, akkor talán-talán jobban összerakom a mozaikkockákat, de erre a csavarra nem lehet felkészülni szerintem. Úgyhogy végre van egy újabb krimi sorozat, amelynek részeire megéri várni, illetve van egy olyan főszereplője, akit részről részre szeretnék majd jobban megismerni. Addig is, ajánlom a történetet mindenkinek, aki a jó krimiket szereti, én pedig megpróbálom a második részt mihamarabb levadászni majd a könyvtárból.

"A jó és a rossz közti különbségre vonatkozó tudást holtunkig csiszolgatjuk, nincs eleve beleégetve az agyunkba."


Kiadó: General Press
Kiadási év: 2015
Fordította: Szieberth Ádám

2017. március 19., vasárnap

Két régóta tologatott könyvről röviden

Szerintem minden olvasni szerető embernek van egy olyan listája, amin azok a klasszikusnak kikiáltott könyvek szerepelnek, amelyeket el kellene olvasnia egyszer, mert annyian olvasták már, mert ilyen-olyan könyves listákon szerepelnek, kvázi egyszer az életben "kötelező". Nekem is van egy ilyen és pont azért szeretem a várólista-csökkentést, mert néha be szoktam válogatni ilyeneket is, hogy még nagyobb legyen a motivációm irányukba. A 2017-es játékban számomra két ilyen kötelező alapdarab is szerepelt: az egyik Szabó Magda Az ajtó című műve, a másik Orwelltől az Állatfarm.

Szabó Magda: Az ajtó

Szabó Magdával az ismerkedést nem olyan régen kezdtem el és a könnyebbik végétől indultam, azaz ifjúsági történetei közül válogattam. A Születésnap és az Abigél voltak a kezdetek és mindkettőt imádtam, nagyon szerethető történetek, csodálatos gondolatokkal. Ehhez képest Az ajtó felnőtt énemnek is egy hatalmas gyomrost jelentett. Piszok kemény, fájdalmas Emerenc, Szabó Magdáék házvezetőnőjének a története. Nem is tudtam gyorsan olvasni, nagyon sokszor le kellett tennem, mert egyszerűen azt éreztem, hogy megfulladok néha és hát a szívem szakadt meg a külsőleg kemény héjjal rendelkező, szilárd elveket valló Emerencért, az életéért, azért a bizonyos ajtóért, amit nem akart kitárni senki előtt sem, mégis rátörték, amivel pedig végső soron megtörték. Azt hiszem arra jöttem rá az olvasása közben, hogy mindannyiunknak van egy ilyen ajtója - kinek nagyobb, kinek kisebb, van, akinek masszívabb, van, akinek könnyebben nyílik, elég egy kis noszogatás, és van, akinek az élete végéig zárva marad, elrejt fájdalmakat, csalódásokat mások elől, és a gazdáját pedig megvédi a külső, ítélkező szemektől is. Nekem Szeredás Emerenc és Szabó Magda története azt adta, hogy remélem, lesz olyan személy az életemben, vagy életem alkonyán, akire könnyű szívvel rábízhatom majd ezt az ajtót és annak a kulcsát, aki tudja, hogy mikor lesz itt az ideje, hogy neki kinyíljon az.

"Minden érzelmi kapcsolat támadási lehetőség, és minél több embert eresztek magamhoz közel, annál számosabb csatornán áradhat felém a veszély."


George Orwell: Állatfarm

Nagyon örülök, hogy Orwellt felnőttként olvasok. Az 1984 is egy iszonyú felkavaró, fejbekólintó könyv volt, tiniként egyrészt nem biztos, hogy végig elolvastam volna, meg talán érteni sem úgy értettem volna, mint mostanság. Az Állatfarm semmivel sem könnyebb témáját tekintve, viszont zseniálisan megírt és ami félelmetes benne az az, hogy egy olyan mestermű, ami máig aktuális és tartok tőle, hogy nagyon sokáig az is lesz. 
Élvezetes volt stílusában, minden leírt szónak, elénk vetített jelenetnek komoly mondanivalója van, kimondottan ötletesnek találtam, hogy melyik állat milyen karaktert kapott, hogy a társadalomban ki hol helyezkedett el, és hogy a kezdeti nagy demokráciából, a mindenki egyenlő elvéből hogyan, milyen lépcsőfokonként jutunk el a totális diktatúrához, "a minden állat egyenlő, de egyes állatok egyenlőbbek a többinél" jelmondathoz, illetve a Hétparancsolat észrevétlen átalakulásához. Belegondolni is borzalmas, hogy amíg világ a világ ez a könyv bármelyik időszakban meg fogja találni a célközönségét...

"(…) oda jutottak, hogy senki sem meri többé kimondani, amit gondol (…)"


Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...