2018. május 21., hétfő

Amikor valaminek vége van

Csapody Kinga (szerk.): Szakítós

novellák, életek, könnyek


Minek is lehet vége? Egyszer bizony mindennek. Jelen esetben a Szakítós című fiataloknak szóló novellagyűjteményt olvasva legfőképpen kapcsolatoknak. Szerencsére nem csak a szerelem témaköré csoportosultak a magyar szerzők novellái, mert nagyon jó érzékkel felismerték azt is, hogy a fiatalok a szárnypróbálgatásaik során nem csak a szerelmi kapcsolatok kapcsán hoznak döntést a befejezésről, a lezárásról, hanem bizony előfordul a családdal, szülőfölddel, iskolával és a barátokkal való szakítás is, legyen ez akár átmeneti vagy a rosszabb esetben teljesen végleges.


Amikor megláttam a könyvtárban a Szakítóst, gondolkozás nélkül kihoztam, hiszen a Menő Könyvek Első címet viselő novellafüzérét nagyon szerettem olvasni. Friss volt, üde, élvezetes. Hasonlót vártam el a Szakítóstól is, attól függetlenül, hogy témáját tekintve tudtam, hogy nem pozitív tartalmú novellák várnak majd rám. De bíztam a szerzőkben, akik már az Elsőben is bizonyítottak. Ettől függetlenül sajnos ez a kötet nem ért fel az Elsővel nálam. Pár nagyon jó írást találtam benne, de a legtöbb véleményem szerint nem lett elég érdekes. Volt olyan, amit untam, volt olyan, ami csak úgy átfolyt rajtam, volt ami, nagyon nagy durranás akart lenni, de kicsit nagyobb füstje volt mint a lángja. Ezt leszámítva a megcélzott korosztálynak bátran ajánlom elolvasásra, biztos mindenki meg fogja benne találni azt, amiért érdemes volt elolvasni.

A személyes kedvenceim:

Dragomán György: Soha többé
Az első olyan novella volt a könyvben, amely bemutatta, hogy a szakítás nem csak a szerelem terén következhet be az ember életében. Szerettem az ő írásaiban, hogy van, amelyik csak pár sor vagy éppen alig fél oldal, de abban is minden benne van, amit el lehet mondani a témával kapcsolatban. Erősek voltak ezek egytől egyig.

Kalapos Éva Veronika: Majd hívlak
Az egyik kedvencem lett. Nagyon tetszett, hogy egy fiát egyedül nevelő anyuka szemszögéből látjuk a gyerek és barátnője kapcsolatát és szakítását és hogy ez az anyában milyen régi, fájó dolgokat hozott a felszínre. Plusz külön pont az miatt, ahogy reagált az édesanya a dolgokra.

Király Anikó: A kék zsiráf
A szakítás helyett talán az útkeresés áll a középpontban, illetve a korábbi énünkkel való szakítás. Volt benne családon belüli magány, kitűnni vágyás a szó olyan értelmében, amikor egy fiatal szavak nélkül kiabál, hogy "vegyen már észre valaki". És egy váratlan helyzet, meg egy váratlan ember betoppanása, aki talán elindítja a dolgokat a jó irányba.

Szabó T. Anna: Szakítás és megismerés
Talán a legszebb novella ez volt számomra. A kötet esszenciája lett Szabó T. Anna rövid története. Minden benne van, ami fontos, hogy kivel, mivel lehet szakítani, és hogy ezek hogyan formálják az ember jellemét. 

"Szakítani jó. Kilépsz az ismeretlenbe, és keserves küzdelem után rátalálsz a saját szabadságodra. (...) A szakítás megtanít arra, hogy széthúzd az időt, mint egy függönyt, és a résen beláss a múltba. Vagy a jövőbe. A jelenben állsz, de minden pillanatod múlt, minden pillanatod jövő. A szakítás: lehetőség. Tanulj meg élni vele."

Totth Benedek: Te kedves rohadék...
Lehet úgy írni egy szerelmi háromszögről, hogy mindhárom félnek szorít az olvasó, és nem többször elhasznált klisékkel építkezik az író. Totth Benedek novellája pont ezt bizonyította számomra. Ráadásul drámai helyzetbe tette a szereplőit, a novella végét nyitva hagyva. Tökéletes zárása volt a kötetnek.


Kiadó: Menő Könyvek
Kiadási év: 2018

2018. május 18., péntek

"Mert az élet gyönyörű, ugye?"

Szabó Magda: Álarcosbál


Az egyik szép napsütéses szombaton fogtam magam és elmentem a Petőfi Irodalmi Múzeumba. Három kiállítást néztem végig, amelyből az egyik a Szabó Magda születésének századik évfordulója alkalmából az "Annyi titkom maradt" mottót viselő volt. Bár már olvastam Szabó Magdától, a kiállítást végigjárva, regényről regényre haladva azon gondolkoztam, hogy mennyire találó címet adtak ennek a tárlatnak. Számomra Szabó Magda még mindig nem egy nyitott könyv és azt hiszem soha nem is lesz az. Ugyanakkor nagyon hálás vagyok neki, hogy olyan lányregényekkel örvendeztetett meg minket, olvasókat, mint az Abigél vagy a Születésnap. E kettőt olvastam tőle ebben a kategóriában és ezt is csak felnőtt fejjel, de én ugyanúgy beleszerelmesedtem mindkettőbe, mint ha tinédzserként olvastam volna. A mindennapokkal megtépázott idegeimre most pedig az Álarcosbált vetettem be, és nem is hozhattam volna jobb döntést ennél, hisz beállt a kedvenceim sorába ez a történet is.
 
"Mert az élet gyönyörű, ugye, Endi?
Mikor nincs háború, ugye, gyönyörű élni?
Nézni városokat, hegyeket, fényeket, érezni mindenféle illatot meg az erdők szagát, sétálni, mikor a hó fúj, aztán bemenni a meleg szobába, élvezni a kályha melegét, vagy nyáron beleugrani a folyóba, jó könyveket olvasni, zenét hallgatni, mindenféle értelmes dolgokat csinálni…"


Ha jelzőkkel kellene illetnem az Álarcosbált olyanokat mondanék mint bájos, keserédes, felzaklató, megnyugtató, puha, csendes, elementáris erejű. Fura szavakat dobálok most egymás mellé, de higgyétek el, mindegyik igaz a regényre. Amelynek főhőse a 14 éves Krisztina, aki 1944-ben látta meg a napvilágot és aki soha nem ismerhette meg édesanyját, mert az a háború közepette belehalt a szülésbe. Nagymamája nevelte, egészen addig, amíg a fogságból haza nem tért az édesapja. Ez a kislány 14 éves koráig nem tudta, hogy milyen az anyai szeretet, mindig csak sóvárgott Zsuzsa (az édesanyja) után, akit egy a zongorára állított fényképről ismer csak. Krisztina ugyan szeretetben nő fel, de a két felnőtt, akik a számukra legfontosabb embert vesztették el Zsuzsa halálával, soha nem tudnak kilábalni a gyászukból, a kis család csak csendben elvegetál az évek alatt. Egészen addig, amíg Krisztina új és fiatal, a régi hagyományokkal szakító pedagógust kap osztályfőnökének. Ez a fiatal nő nem tudja, hogy Krisztina passzív és visszahúzódó, osztálytársai társaságát kerülő viselkedésének mi az oka. Ő csak egy kislányt lát, akin változtatni szeretne, de persze az élet a végén a tanárnőnek adja majd a legnagyobb leckét.

"Pedig Nagymama mindig azt mondta, beszélni kell, mert a hallgatásnak egész fészekalja rút fekete kisgyereke születik: a félreértés, a sértődés, a megbántott önérzet, a kétely. Beszélni kell."

Szabó Magda mondatai bár fiatalokhoz szólnak, mégsem vesztenek semmit sem a líraiságukból. Gyönyörűen ír. Úgy facsar rá az ember szívére egy-egy mondatával, hogy hirtelen nagyon uralkodnom kellett reggel a villamoson olvasás közben, hogy ki ne folyjanak a könnyeim a napszemüveg mögül. Lehet, én vagyok érzékenyebb időszakomban, de nem egyszer, nem kétszer éreztem hatalmas gombócot a torkomban. Arra is sokszor gondoltam, hogy az én édesapám is '44-ben született, ő is nagyon korán, pár évesen elvesztette az édesanyját, csak neki soha nem toppant be az életébe egy ilyen pedagógus. Pedagógus és nem tanár. Mert ez a fiatal nő, Éva, igazi nagybetűs pedagógus volt a számomra. Aki nem csak tanít, hanem nevelni, formálni is próbál. Minden kis-és nagydiáknak szívből kívánnék az iskolás évei alatt legalább egy ilyen tanárt, aki így óvja, félti, ugyanakkor határozottan tereli, kibontakozásra, elfogadásra, megértésre, odafigyelésre neveli őket.

"(…) gyereket csak úgy lehet nevelni, ha az ember megtiszteli azzal, hogy komolyan veszi."

Tudom, hogy az Álarcosbál is egy olyan történet lett számomra, amelyhez bátran és nagyon sokszor fogok nyúlni még a jövőben. Tele van csodás gondolatokkal, gyönyörű képekkel, az ember mellkasát szétfeszítő érzelmekkel. Ráadásul Szabó Magda ugyanolyan tehetséggel írt nekem a télről néhány mondatban (vagy ötször elolvastam azt a bekezdést), mint arról, hogy két ember csak a nézésével milyen érzelmet képes kommunikálni a másik felé. És aki nekem azt le tudja írni, hogy mi volt ebben a nézésben úgy, hogy a két jómadarat egymás karjába löktem volna rögtön, attól nekem még sok könyvet kell elolvasnom. Persze a kiállítás végére is ugyanerre a következtetésre jutottam. Nem mondom, hogy minden könyvét egymás után sorra fogom venni, mert szerintem a történeteihez is meg kell érni, de az biztos, hogy az Ókút már itt várja sorát az asztalomon a könyvtárból. Addig pedig azt hiszem, hogy a Születésnapból és az Abigélből is szeretnék majd egy saját példányt az Álarcosbál mellé.


Kiadó: Móra
Kiadási év: 2018

2018. május 13., vasárnap

A csodabogárságon túl

Julie Buxbaum: Hogy folytassam?


A számomra az idei Top könyvekbe biztosan bekerülő Három dolgot mondj után eléggé izgultam az írónő új könyvének elolvasása előtt. Főleg, amikor realizáltam, hogy a téma hasonló: szülő elvesztése, a tragédia feldolgozása és két fiatal kapcsolata, amely talán gyógyírt jelent a veszteségre. De ahogy belekezdtem az aggodalmaim elszálltak, rögtön magával ragadott a regény hangulata és a főszereplők.



Nem hiszem, hogy össze kellene a Hogy folytassam?-ot hasonlítani az előző könyvvel, mert bár a téma egyező, azon belül is tudott kicsit csavarni a történetszálon az írónő és persze a karakterek is teljesen más jellemek. A főszereplőlány Kit, egy balesetben elveszti édesapját, így egyik pillanatról a másikra hatalmasat fordul a világa. Anyukájával kettesben maradnak, és valahogy a veszteség nem hozza őket közelebb, mindketten némán szenvedek, bár úgy tűnik, hogy visszatértek a dolgaik a megszokott kerékvágásba, ez csak a látszat. Talán épp ezért dönt egyik nap Kit úgy a suliban, hogy nem a barátnői mellé ül le, hanem Davidet választja asztaltársául, aki mindig egyedül ül, a fülesével a fülében és egy füzetbe jegyzetelgetve, azt olvasgatva. Kit maga sem gondolta, hogy ez a döntése milyen hatással lesz a saját és a fiú életére, életreszoló változásokat indít el mind bennünk, mind a környezetükben ez a cselekedet.

"Mindig az derül ki, hogy a közhelyek okkal közhelyek. Azért azok, mert igazak, az alábbi pedig minden kétséget kizáróan az: csak az után tudod értékelni azt, amid van, miután elveszítetted."

David számomra az egyik legszerethetőbb karakter. Kit üdítő őszintesége és keresetlen szókimondása miatt kezdi megszeretni a fiút, aki bár tudja, hogy mi történt a lány apukájával, a lányt ugyanúgy kezeli, mint a baleset előtt. Nem lesz zavarban attól, hogy az édesapja haláláról beszéljenek, hogy Kit halállal, elmúlással, fájdalmával kapcsolatos gondolatait meghallgassa vagy azokra reagáljon. Davidnek más okoz problémát: ő az érzelmeket, azok felismerését és azonosítását, a kommunikációt találja nehéznek. Mert ő Aspergeres. És most ez a szindróma adta ennek a könyvnek a sava-borsát. Én bevallom imádtam David fejében lenni, megismerni az ő érzelmeit, amiket maga sem tudott azonosítani, hogy milyen segítséggel igyekszik eligazodni egy amerikai gimnázium néha kegyetlen hierarchiájában, hogy a saját tapasztalataiból mások segítségével és apró rávezetésekkel milyen következtetést tud levonni. Hogy milyen szép lassan engedi be Kitet a saját kis világába, hogy milyen lassan enged pár dologban, és hogy amikor a bátorsága hatására megnyílik ez a fiú, akkor a világ milyen kegyetlen reakciót ad erre. Voltak számomra benne fájdalmas részek, amikor én is úgy összegömbölyödtem volna, mint David, visszahúzódtam volna valami csendes helyre ott belül, ahol azok a gonoszságok már nem fájnak, amit az emberek azért követnek el valaki ellen, mert más, mert nem fedi le a normális kategóriáját. Nagyon sokat gondolkodtam rajta, hogy milyen igazságtalanság az, hogy folyamatosan kategóriákat állítunk fel mi emberek, és aki nem fér bele, nem passzol, az már nem is jó, az már kívülálló, az már nem kell, azt vessük ki magunk közül? Különben is: mi a normális? Mi a szép? Mit jelent, ha valaki okos? Miért kell mindenhez mérce? Miért így éljük az életünket? És ezeknek a mércéknek ez a srác az életének minden egyes percében ki van téve, csak akkor kezdi ezeknek a negatív oldalát még jobban megélni, amikor Kit miatt kibújik a puha, családja szeretetével és támogatásával kibélelt csigaházából. És ugyan ez a regény Kit gyászának, egy szeretett szülő elvesztésének és annak feldolgozásának a története, számomra inkább David és a normalitás / másság kérdéskörének a regénye volt.

"Van egy ismert szólás, amely szerint ha találkoztál egy autistával... találkoztál egy autistával.
Szóval te velem találkoztál.
Éppen velem.
Nem egy diagnózissal."

Julie Buxbaum stílusát nagyon szeretem. Gördülékeny, abszolút érződik, hogy nem túlcifrázni akarja a dolgokat, nem irodalmi magasságokba akarja emelni a témát, hanem hétköznapi módon, érthetően, a fiatalokat megszólítva. Szeretem a humorát, hisz itt is voltak kacagtató pillanatok. Szeretem azt, hogy milyen sok érzelmet képes megmutatni: a sok negatív gondolatot a veszteség kapcsán, a barátságok átalakulását bizonyos élethelyzetekben, két fiatal szép lassan kibontakozó barátságának, kezdődő szerelmének pillanatait, a családban működő kapcsolatokat szülő és gyermek és a testvérek között. Számomra ő egy friss szellő a young adult műfajban, és nagyon örülök hogy rátaláltam, mert kellenek ilyen könyvek is. Ami nemcsak mosolyt csal az ember arcára, mert hogy olyan cuki az egész, hanem néha egy-egy könnycsepp elmorzsolását is kiváltja, mert amiről szól, az nem csupa rózsaszín vattacukor.


Kiadó: Gabo
Kiadási év: 2018
Fordította: Bíró Péter

2018. április 30., hétfő

Áprilisi zárás

Havi zárást írni mindig olyan, mint egy emlékkönyv egy oldalát fellapozni. Összegzés, visszatekintés, beszerzések, olvasások. Szeretem átgondolni mindegyik hónapot ebből a szempontból. Valahogy keretet ad mindegyiknek, valóban le is zárja őket és friss lendülettel indulhatok neki a következőnek.
Tudtam, hogy áprilisban nem fogok nullás hónapot zárni, hisz Könyvfesztivál volt, amire jöttek a jobbnál jobb új megjelenések. Nem akartam magamat keretek közé zárni, rájöttem, hogy tök felesleges azon agyalnom, hogy úristen ennyi könyvet vettem. Ha jól esik, már pedig bizony most mindegyik igazán jól esett, akkor nem verem a fejem a falba, hogy elszabadult a Könyves Szörnyella bennem.

BESZERZÉSEK

Áprilist két előrendelt könyvvel indítottam. Ebből Eleanor Catton A próba című regénye átcsúszott áprilisra, pedig márciusra vártam a megjelenési infók alapján. Szintén előrendeltem Zafón legújabb tégláját, a Lelkek labirintusát. Atyaég, hogy ez mekkora egy monstrum! Picit szomorú vagyok miatta, hogy a nemrég beszerzett új kiadásokhoz sem passzol, mind nagyságban, mind a kemény fedeles volta miatt kilóg a sorozat többi darabjához képest a sorból.



Még a Könyvfeszt előtt, stílusosan április 11-én a Költészet Napján indult a Sztalker csoport POKET automata projektje, amiről szerettem volna külön írni, de már annyian megtették előttem, illetve a POKET csoport infója alapján a félévre szánt készletük két hét alatt elfogyott, hogy úgy gondolom nem kell nekik nagyobb reklám. A lényeg, hogy nekem nagyon bejött ez a projekt, az egész elgondolás, az ami mögötte van és amit el szeretnének érni vele. Természetesen én is kipróbáltam már talán a második napon az egyik automatát és akkor Molnár Ferenc A Pál utcai fiúk kötetével lettem gazdagabb. Vadásztam utána még egy Szerb Antal Utas és holdvilágot is, mert pechemre (vagy sem) elég közel mozgok pár automatához, így a kísértés könnyen elkap. Ezt majd a nyár során tervezem is újraolvasni (hogyan nyaraljunk könyveken keresztül 1. "áldozat").

És akkor jött a Könyvfeszt, amely most nagyon jól sikerült. Munkát tekintve kemény hónap van a hátam mögött, abszolút az tartotta bennem a lelket, hogy pénteken könyves buli van. A lányokkal nagyon jó péntek délutánt töltöttünk kint együtt, felváltva beszéltük rá egymást könyvekre. Vasárnap is tettem egy kört még egy barátnőmmel, de akkor én már csak ajándék könyveket vettem. Végül három tervezett beszerzésem lett: a 21. Század Kiadó KULT könyvei közül Naomi Alderman A hatalom kötete és Jim Crace Az utolsó aratása jött velem. Gyönyörű kiadványok, szokás szerint, de ezek tényleg messzemenően a legjobbak minőségben. Sikerült Heather Morris Az auschwitzi tetováló című elbeszélését Anetten keresztül kedvezményesen megvennem az Animus standjánál, ahol a legjobb hírt kaptam: Könyvhétre érkezik Backman Mi vagyunk a medvék című könyvének a folytatása. Majdnem örömtáncot lejtettem ennek hallatán, szóval már a Könyvhétre is bőszen tervezek. És akkor a kisördögök rábeszéltek még egy könyvre, Lugosi Viktória Ajvéjét vettem meg nagyon szép új kiadásban a Parktól.



Szóval 8 könyv a mérleg, amit ha elfektetek akkor végtelen, mint az én várólistám. De sebaj, szép lassan sorra fog kerülni mindegyik szépség.

OLVASÁSOK

Meglepő, de akármennyire húzós volt április egész szép számú olvasás van a hátam mögött, összesen 7.

  1. Marceline-Loridan Ivens: És te nem jöttél vissza - felemás érzéseket keltett bennem, mert a téma fontos, de a kivitelezés valahogy nem volt az igazi számomra.
  2. Kováts Kriszta-Nyáry Krisztián: Játékok és szerelmek - nagyon szerettem olvasni, tetszett a koncepció, a szép igényes kötet fényképekkel és dalokkal illusztrálva.
  3. Timothy Snyder: A zsarnokságról - kemény, nagyon kemény könyv volt számomra és sajnos nagyon is aktuális. Remélem, hogy sokan olvassák majd, mert fontos üzenetek, gondolatok találhatóak benne.
  4. Jennifer Niven: Veled teljes a világ -  leszívott agy állapotában a legjobb jó ifjúság könyveket olvasni, legalábbis nekem nagyon jól esik. Bár nem volt tökéletes könyv, vannak hibái, mégis szerettem.
  5. Alice Hoffman: The Ice Queen - szerettem volna a várólista-csökkentéssel is haladni, és Hoffmannal nem lehet mellényúlni. Szerencsére most is jól választottam, ízig-vérig hoffmani regény volt ez is, keserédes, szerelmes, érzelmes.
  6. Molnár Ferenc: A Pál utcai fiúk - terveztem régóta újraolvasni, a POKET zsebkönyvek miatt itt volt rá a legjobb alkalom és sokkal jobban tetszett, mint amikor kötelezőként olvastam. Azt hiszem most értettem meg igazán miről is szól ez a könyv.
  7. Lugosi Viktória: Ajvé - amire rábeszéltek a kisördögök, és amiről olvasás közben mindenki azt mondta, aki már olvasta, hogy mennyire szerette. Én egy picit mást vártam, sokkal humorosabb történetet, mert számomra ez egy nagyon szomorú könyv lett, még ha voltak benne különösen vicces jelenetek is. Ettől függetlenül közel került hozzám a könyv és az írónő többi könyvére is nagyon kíváncsi lettem.
Májusra sok-sok olvasást tervezek, illetve a posztok terén is szeretném behozni az elmaradásomat. Nagyon örülök, hogy áprilissal a jó idő is beköszöntött, egyre többet ülök ki én is a szabadba olvasni, úgyhogy a potenciális, általam kipróbált kávézókról is készülnek már újabb bejegyzések.

A többiek áprilisa:

2018. április 15., vasárnap

Csak néhány igazán emberi történet

Pár évvel ezelőtt kezdtem megismerkedni Nyáry Krisztián könyveivel. Szokássá vált, hogy karácsonyra egy-egy kötet ott lapul tőle a fa alatt és kimondottan jól passzol ezek olvasása számomra az ünnepek alatti időszak, illetve a lassan csordogáló téli szürke esték eltöltésére. Idén úgy alakult, hogy egymáshoz időben elég közel olvastam tőle két történetet, és még így sem tudom megunni, hisz fontos emberi történeteket ismertem meg általuk.


A másodjára olvasott könyv a könyvtárból került hozzám, ott is a sikerkönyvek polcán akadtam rá. Ez bár sokkal vékonyabb és kisebb kötet, mint amit eddig megszoktunk Nyáry Krisztiántól és sokkal "vidámabb" is, mégis ugyanolyan érdekes volt számomra, mint a korábban olvasottak. A Játékok és szerelmek - történetek és dalok nagyon érdekes alapkoncepcióval dolgozott. Játékok köré szőtte az író a történeteit, összesen 13-at és bár lehet, hogy maga a játék nem konkrétan kerül elő a történetben, mégis valahogy illik hozzá. Ráadásul mindegyikhez született egy-egy dal, amelynek a szövegét a fejezet kezdetén olvashatjuk is, továbbá a kiadványhoz készült CD-n meg is hallgathatjuk a Kováts Kriszta Kvintett előadásában.

Nekem nagyon bejött ez a felállás és most is találtam a 13 történet között szívemnek kedveset. Érdeklődve olvastam a Kártya fejezetben, hogy ifj. Johann Strauss a kártya útján került barátságba Liszt Ferenccel, vagy hogy Jókai Mór milyen jó játékos volt tarokkban. Hangosan nevettem fel az Álarcosbál fejezetnél - amely pornográf költeményeiről hírhedtté vált Lőwy Árpádot mutatja be, aki valójában prof. Réthy László akadémikus volt - amikor a szexuális aktus száz különböző nevét rímbe foglaló költeményét olvastam. De azt hiszem igazi kedvencem a Pingpong történet lett, amelyben a címtől eltérően Komjádi Bélát és a vízilabdát állítja központba. Az 1924-es olimpián az angolokkal kerültünk össze, akikkel szemben a szépen kidolgozott és sportszerű taktikánk nem vezetett célra (bokszmeccs zajlott a víz alatt), úgyhogy a magyar csapat felvette a kesztyűt és a végsőkig küzdött, ahogy Komi bácsi utasította őket: "Adjatok nekik, mintha otthon, a grundon lennétek!" De a Capitaly fejezet is nagy meglepetést okozott: nem is sejtettem, hogy Széchenyi István egy nő szerelméért mennyi mindent megtett (amiből igazából az ország profitált) és hány évet várt a nőre, hogy aztán az MTA címerébe is bekerüljön az iránta érzett olthatatlan rajongása.

Kiadó: Corvina
Kiadási év: 2017


A másik kötet, amit olvastam az Igazi hősök volt, amely nem volt ennyire játékos és szerelmes, hanem nagyon sokszor fájdalmas, szomorú, ugyanakkor felemelő és irányt mutató történetek csokra. Azért is szerettem ezt a 33 magyar hősről szóló válogatást, mert olyan embereket ismerhettem meg belőle, akikről eddig vagy nem tudtam semmit sem, vagy csak halvány tudásom volt és az sem a hősies oldaláról szólt. Szerettem, hogy itt is volt egy koncepció, hiszen a válogatás merített a teljesítmény, a tudomány hőseiből, csakúgy mint a katonahősökből, az építő hősökből vagy a vagyon hőseiből. De megismerhetünk belőle a művészethez, a tanításhoz és gondoskodáshoz, illetve a joghoz, az erkölcshöz és az emberek mentéséhez tartozó hősies embereket is. Így átfogó is lett számomra ez a kötet, elég sok területről merített a kötet szerzője. Bár voltak számomra kevésbé érdekesebb részek, mégis mindegyikben megtaláltam azt a hősies küzdelmet, erőfeszítést, ami miatt Nyáry Krisztián beválogatta az adott személyt. Ugyan e kötetnek az olvasása majdnem két hónapig tartott, ez nem jelenti azt, hogy nem volt érdekes. Csak ezek pont nem azok a könyvek, amelyeken át lehet rohanni, ezeket apránként adagolva lehet emészteni. Mint ahogy fentebb írtam nagyon sok szomorú emberi sors köszön vissza az oldalakon, sokszor a magyar történelem zavaros éveibe, háborús éveibe térünk vissza (hiába, ezekben az időszakokban születnek szerintem sajnos az igazi hősök) és ami számomra még szomorúbbá tette egyik-másik történetet, hogy úgy érzem, nem tanulunk a korábbi hibákból, futjuk ugyanazokat a köröket.

Itt is voltak kedvenceim, úgy egészében az egész sportos fejezetet nagy élvezettel olvastam, akár Halassy Olivér, akár Papp László, vagy épp Elek Ilona története valóban példaértékű. Ugyanennyire került hozzám közel Semmelweis Ignác, az anyák megmentőjének harca, vagy Ganz Ábrahám, a magyar ipar hősének élete. Nőként Hugonnai Vilma, az első magyar diplomás nő előtt hatalmas kalapemeléssel tisztelgek, mi, a 21. századi nők talán nem is sejtjük, hogy micsoda harcokat kellett elődeinknek megvívniuk, hogy odáig eljuthassunk, ahol ma vagyunk. Az erkölcs hőseiből Sárközi Mártát emelném ki, illetve a kötet záró története, Ocskay László, avagy a magyar Schindler is igazán megérdemelten kapott helyet a 33 elbeszélés között. Csak ajánlani tudom az Igazi hősöket is, jó lenne nem elfelejteni mindazt, amiért már egyszer ezek az emberek megharcoltak!

Kiadó: Corvina
Kiadási év: 2014

2018. április 13., péntek

A rövid könyvekben is van erő

A márciusi nagy könyvtáras dőzsölésem eredményeképpen sikerült két olyan könyvet is kivennem, amiket már a megjelentetésük bejelentésekor a képzeletbeli "kötelező" listámra pakoltam. Mindkettőt a XXI. Század Kiadó hozta el a magyar olvasóknak, mindkettő elég rövid, gyorsan olvasható, ugyanakkor erőteljes művek, csak más-más szempont miatt, pedig a történelem valahol mégis összekapcsolja a kettőt.

Marceline Loridan-Ivens: És te nem jöttél vissza

Ez a kis könyv alakban megjelentetett levél elég vegyes visszhangot kapott az olvasóktól. Meg tudom érteni mindkét tábort, én sem voltam maradéktalanul elégedett, ugyanakkor fontos a téma. Marceline közel 90 évesen ül le egy levelet írni édesapjának, akivel együtt deportálták őt 1944-ben Franciaországból. A lány akkor csupán csak 16 éves volt, ő Birkenauba került, míg édesapját Auschwitzba vitték. Fogságuk ideje alatt a szerencsének köszönhetően csupán kétszer látták egymást, a második gyors ölelés után az édesapának többet már nem tartogatott az élet. Aki mintha tudta volna, hogy milyen sors vár rá, mert a deportálásukkor ezzel a mondattal vált el a lányától: "Neked talán sikerül, mert fiatal vagy, én nem fogok visszatérni." Igen, Marceline-nek sikerült, de ezt soha, hosszú élete egyetlen percében sem tudta feldolgozni, sem megbocsátani magának a lány. Az egész levél, amit az apjához intéz számomra egyetlen hatalmas bocsánatkérés, amiért ő életben maradt, egy vezeklés, hogy nélküle folytatta az életét és egy próbálkozás arra, hogy lassan az élete vége felé feldolgozza azt, amit soha sem lehet feldolgozni. Témáját tekintve pont ezért tartom nagyon fontos könyvnek, mert ezekről a sorsokról, a történelem eme sötét időszakáról soha nem szabadna megfeledkeznünk. 

Mindemellett megértem azok véleményét is, akik nem szerették túlságosan ezt a történetet, hiszen nekem is voltak vele problémáim. Levélként számomra túl intim betekintést nyújtott Marceline gondolataiba, valahogy szívesebben láttam volna ezt egy múzeumban egy üvegbura alatt, mint ilyen típusú nyomtatásban. Illetve a stílusát tekintve csapongó volt, bár ez egy 86 éves embernél talán érthető, meg gondolom a sorok csak úgy jöttek magától és nem arra gondolt Marceline, hogy ez szerkezetileg is megfelelő legyen, az olvasó számára minden történés érthető legyen. Regényként kibontva, az alaptörténetet "felhasználva" szerintem sokkal nagyobbat ütött volna minden olvasónál és talán a fanyalgók tábora is kevesebb lenne. Mégis, örülök, hogy sikerült elolvasnom.

" Nyolcvanhat éves vagyok, kétszer annyi, mint te a halálod idején. Öreg hölgy ma már. Nem félek a haláltól, nincs bennem rettegés. Nem hiszek Istenben, sem abban, hogy a halál után még lenne valamit. Egyik vagyok annak a százhatvan embernek, aki még él a két és félezer visszatérőből. (...) Bár tudnák az emberek, mindannyian, hogy a tábor számunkra nem ért véget. Ott van a gondolatainkban mindhalálig."


Timothy Snyder: A zsarnokságról
Húsz lecke a huszadik századból

Igen kemény könyvről van szó. Már a borítón feltűnő vörös ökölnek van egy olyan hangulata, amitől az embernek rögtön görcsbe ugrik a gyomra, hát még ha szép lassan elolvassa Timothy Snyder (aki a Yale Egyetem történészprofesszora) 20 pontját. A választások hétvégéjén olvastam, ráadásul előkerül benne Magyarország neve is, így a görcs a gyomromban csak egyre nagyobb lett. Azóta sem tűnt el. A könyv üzenetét számomra talán a Guardian véleménye mondja el a legjobban: "A zsarnokságról tökéletes összefoglalása mindannak, amit meg kellett volna tanulnunk az elmúlt századból, de úgy tűnik elfelejtettük." 


Természetesen az író amerikai volta miatt sokszor a Trump megválasztása óta eltelt időszakból hoz példát, de minden egyes alkalommal sajnos van visszautalás Hitlerre, az akkori Németországra, meg arra a világégésre, amin akkor keresztülment az emberiség. Tényleg azt éreztem olvasás közben, hogy soha nem tanulunk a hibáinkból. Félelmetes könyv, mert ez már megint nem csak a múltról szól. Snyder 20 intelmet, tanácsot állít fel, amelyhez példákat hoz a múlt és jelen eseményeiből. A demokrácia védelmében fontosnak találja többek között az intézmények megvédését, a szakmai etika betartását, az anyanyelv szeretetét, az utánajárást a dolgoknak (ne higgy el semmit, csak azért, mert írtak róla), a magánélet megőrzését, a jó ügyek támogatását, a higgadtnak maradást, a hazaszeretetet és a bátorságot. Bár csekély 170 oldal az egész, mégis, az egyik legsúlyosabb könyv ez, amit mostanában olvastam. Remélem, minél több emberhez el fog jutni.

"A zsarnokság és az ellenállás harcának egyik regényét, J. K. Rowling Harry Potter és a Halál ereklyéi című könyvét amerikai fiatalok milliói ismerik – ha magad, barátaid vagy gyerekeid elsőre nem ilyen szemszögből olvastátok a könyvet, érdemes újraolvasni."


2018. április 11., szerda

Versekről - színházi és könyves élményem

Mikor máskor írnék egy verseskötetről és egy verses színházi előadásról, ha nem április 11-én, a költészet napján, József Attila születésnapján.

Nagyon-nagyon régen nem olvastam már verset. Ha olvasok is, akkor az mostanság inkább könnyedebb történeteket jelent, a versolvasáshoz szerintem teljesen más állapot kell mint egy zaklatott munkanap utáni zombi-lét. Viszont márciusban olyan pozitív kultúrsokk ért, ami visszavezetett ahhoz, hogy igenis van igényem a versek olvasására is. Voltam olyan szerencsés, hogy pont a születésnapomon megnézhettem az Örkény István Színház nagy sikerű darabját, az Anyám tyúkját, amelyben 2 felvonáson keresztül a színészek csak és kizárólag magyar verseket szavalnak. Ismerőseim, akik már látták a darabot, olyan lelkesen beszéltek róla, hogy hatalmas várakozásokkal ültem be a nézőtérre és mondhatom, nem csalódtam, hanem én is beállok a rajongói táborba. Közel 100 vers hangzik el az Örkény egész társulatának tolmácsolásában és én így még verseket nem hallottam szavalni. A Szózat például az a kötelező volt, amit ugyan mindannyian tudunk, de iskolában amolyan egysíkú darálósan mond fel mindenki. Itt Csuja Imre előadásában majdnem megkönnyeztem. Hatalmasat alakított két versben is Für Anikó: József Attila Altatóját úgy tolmácsolta nekünk, hogy már sajnáltam szegény Balázst, aki nem akar aludni és az anyukát is, majd Arany János Fülemüléjének hallgatása során (amit Kerekes Évával együtt szavalt a színésznő) végig azon gondolkodtam, hogy semmit nem változik a világunk. De hasonló dermedtséget éreztem A walesi bárdok hallgatása közben is, illetve Radnóti Miklós Erőltetett menete után is, akkor én már tényleg nem tudtam visszatartani azt a bizonyos könnycseppet. Persze az előadás alatt magamban nagyon sok verset szavaltam én is a színészekkel és eszembe jutottak az irodalomórák is, amikor azt mondta a tanárnőnk, hogy azért kell ennyi verset megtanulnunk, hogy legyen miből felejtenünk. Azt gondolom, ha egy ilyen előadás már akkor létezett volna, én bizony menthetetlenül a versek szerelmese lettem volna tinédzserként. Miután lehullt a függöny, elhatároztam, hogy igyekszem időről időre verseskötet is beiktatni, ezek is fontos részei a kultúránknak és sajnos nagyon sok közülük a mai napig egy cseppet sem vesztett a mondanivalójából.


A múltkori könyvtári elszabadulásomkor sikerült is a fogadalmamnak megfelelően találnom egy érdekesnek tűnő verseskötetet. A Tilos az Á Könyvek kiadásában Péczely Dóra szerkesztésével a Szívlapát című antológiát hoztam ki. Nagyon tetszett a kis kompakt mérete, meg hogy a fülszöveg szerint "a versolvasás olyan, mint válogatni egy végtelen nagy ruhatárban", szerintem ez egy abszolút helytálló hasonlat. A kötetben 85 kortárs költő 150 verse kapott helyet. Ami miatt közel került a szívemhez ez a kis válogatás az főleg annak köszönhető, hogy egyrészt jópofa illusztrációkkal volt ellátva (Dániel András munkája), másrészt élvezetes volt a szerkezete. Öt ciklusra tagolódtak a versek, amelyből az első a szerelem témáját járta körül, majd másodikként a születés, elmúlás került terítékre. Aztán a harmadik ciklus a létről, létezésről elmélkedő verseket foglalta csokorba, a negyedik magáról a művészetről szólt és a kötetet ötödikként a történelmi, közéleti téma zárta a sort.
Természetesen lettek a szívemnek nagyon kedves versek, bár nem olyan sok, mint amire én számítottam. Lehet, hogy picit poros a radarom a versek terén és a kortársakat kevésbé tartom fogyaszthatónak, de azért volt olyan, ahol vonogattam a szemöldököm, hogy ez valóban vers? Persze, miért ne lehetne az, csak engem nem talált el az a Szívlapát. De hogy a kedvenceimről is meséljek, őket imádtam a legjobban:

- Varró Dániel: [De mit vesződöm én ...]
- Havasi Attila: Húsz év múlva
- Szabó T. Anna: A csoda
- Tóth Krisztina: Dosszié

A legkedvesebb pedig ez lett:

László Noémi: Kirakat

Nem szeretni – azt hogyan lehet.
Lebontani a féltett perceket,
miközben vissza és előre hat
a mindentakarás: a kirakat
bezúzott üvegét képzelem el,
középen gyűrött papiros hever,
szeretlek – villog rajta a jövő –
és ami átvitte az üvegen: a kő.

Ezután hogyan mondjam el: szeretlek?
Úgy gondolom, mindenki retteg
kőtől, papírtól, üvegtörmeléktől,
a bűvös szóra megdermed a légkör,
az összes áramlat rendre lefagy.
Mert ha szeretlek, mindenem te vagy,
s lennék örökké én is mindened,
bár sokkal hamarabb kiismered,

akárcsak én, és rádöbbenünk: semmi;
és ezt a semmit kell híven szeretni.
És ezt a semmit öltöztetjük át,
mint jobb sorsot megért próbababát,
újabb és újabb látványterv szerint,
de évről évre silányabb a szint,
pont, mint enyém most, éppen ennyire.
Bukunk a semmire.

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...