2012. szeptember 1., szombat

A babonás szigetlakók világa

Joanne Harris: Partvidékiek


Augusztus folyamán megtörtént velem az, ami egy könyvmoly rémálma: nem volt kedvem olvasni. Esténként egyszerűen csak lézengtem a szobámban a könyvespolcom előtt, néztem a jobbnál jobb olvasatlan könyveimet és semmi, abszolút semmi ... nem éreztem késztetést, hogy bármelyikbe is belekezdjek. Aztán kaptam sok jó tanácsot, próbáltam nem rágörcsölni a dologra, helyette inkább belefogtam kedvenc filmsorozatom újranézésébe és pihentem. Majd eltelt egy hét és valami elkezdett belülről piszkálni, az ujjaimban is éreztem, hogy nagyon szeretnének már újból könyvet fogni. Odaálltam újra a könyveim elé, nézegettem a gerincüket, olvasgattam a címüket és megakadt a tekintetem a Partvidékiek című Joanne Harris regényen, amit még áprilisban szerezem be. Levettem, bekucorodtam vele az ágyba és azt hiszem első szuszra elolvastam belőle vagy 70 oldalt.

A történet Le Devinen, egy kis francia szigeten játszódik. Ide tér vissza hosszú, 10 éves távollét után Mado, akinek édesapja még mindig a szigeten, pontosabban annak szegényebbik részén, Les Salants-ban lakik. A sziget másik része Les Houssiniére, ahol gazdag, színes és mozgalmas élet zajlik egész évben, hiszen van egy homokos tengerpartjuk, mozijuk, mindazokkal a dolgokkal rendelkeznek, amelyek a salants-iak számára nem adottak. Épp ezért a sziget két része között évtizedekre visszanyúló viszály áll fenn. 

Mado visszatérése után próbálja újra felvenni a szigetlakók életének ritmusát és igyekszik megtalálni édesapjával a közös hangot, ami nem könnyű, ugyanis ő csak ritkán szólal meg, akkor is csak inkább rébuszokban beszél. De Mado, miután édesanyját már elvesztette, szeretne újra jó kapcsolatot ápolni apjával, olyat, mint kislánykorában, amikor elég volt mindkettőjüknek annyi, hogy egymás közelségét érezhették, szavak nélkül is tudtak kommunikálni. 


Persze a salants-i szigetlakók nem mindegyike örül Mado visszatérésének, ugyanis attól tartanak, csak azért jött vissza, hogy eladja édesapja feje fölül a tengerparti házat, és hogy beköltöztesse őt a Houssiniére-ben üzemeltetett otthonba. Brismand, a gazdag houssiniére-i üzletember tényleg tesz ilyen ajánlatot Madonak, de mivel ezt a lány elutasítja, más módon, kedvességgel és apró ajándékokkal próbálja meggyőzni a lányt, hogy édesapjának ez lenne a legjobb, sőt a barátságát, segítségét ajánlja a lánynak.

Mado, miközben a helyieknek próbál bizonyítani, tengerparti sétái során észreveszi, hogy szeretett otthonát nemsokára elnyeli a tenger, mert az ő partszakaszuk az évek során egyre csak pusztul és a víz egyre nagyobb teret harap ki magának a kis sziget szárazföldjéből. Egy titokzatos, idegen férfi, Flynn segítségével nagyon érdekes felfedezést tesz, mégpedig olyat, amely a szigetlakók mindkét csoportjának életére nagy hatással lesz. De ahhoz, hogy a szegényebb salants-iak egyáltalán meghallgassák, először arra van szüksége, hogy a salants-iak az egymás közötti acsarkodásuknak vessenek véget, így Madonak és Flynn-nek egyáltalán nincs könnyű dolguk. A saját szomszédjaikkal kell először megküzdeniük, majd felnyitni a szemüket, hogy ami történik a szigeten, az nem a természet szeszélyének köszönhető, mindezek után elhitetni velük, hogy tudnak a dolgokon változtatni, nem nekik kell a szegényebb oldalnak maradniuk. Természetesen az út, amit végig kell járniuk, hosszú és óriás rögökkel van teli, de Joanne Harris hősnőit nem úgy ismerjük, hogy megfutamodnának a feladatuk elől és ebbe a sorba Mado is beletartozik!

Az a baj, hogy a történetről még hosszú oldalakat tudnék teleírni, de igazából teljesen nem is lehet elmondani, illetve nem is szeretném "lelőni" a csavarokat benne, mert azok is vannak Harris jó szokásai szerint. Ebből van olyan, amire azért lehet számítani, de van olyan, ami teljesen váratlanul ért.
A szereplőket sem nagyon szeretném jellemezni, mert mindannyiuknak megvannak a jó és rossz oldalaik,  mindannyian emberiek, nem tökéletesek, de éreznek, élnek egymás mellett jóban-rosszban.

Szerintem ennél a könyvnél nem is magán a történeten van a fő hangsúly, hanem azon, ahogy az írónő megteremti ezt a kis szigetet a semmiből és bemutatja a szigetlakók babonákkal, félelmekkel, reményekkel teli életét, ragaszkodásukat a szigetükhöz, a harcukat a természet erőivel, az ár-apály jelenség pusztításával szemben. Imádtam azokat a részeket, amelyek a salants-iak egymás közötti viszálykodásaikról szóltak. Ám az, hogy vannak olyanok, akik ki nem állhatják egymást, nem jelenti azt náluk, hogy az igazi nagy bajban ne fognának össze. Mert ha szól a harang, akkor mindenki gondolkodás nélkül rohan a partra és mindegy, hogy éppen melyik család került bajba, együtt mentik a segítségre szorulót.

A hangulat, ami ebből a könyvből árad, utánozhatatlan és nagyon egyedi. Két részletet is bejelöltem a könyvben, amit többször is olvastam, vissza-visszatértem hozzá, mert engem annyira megérintett. Nem gondoltam volna, hogy van ember, aki egy egyszerű dologról, a homokról ilyen szavakat, mondatokat tud papírra vetni:

"Egy kontinentális beállítottságú embernek nehéz ezt megértenie. Végtére is a homok nem az állandóság jelképe. A homokba írt szavakat elmossa a víz. Szeretettel épített homokvárak összedőlnek. A homok makacs és megfoghatatlan. Lecsiszolja a sziklát, és buckái alatt falak süllyednek el. Állandóan változik. Le Devinen a homok és a só tesz ki mindent. Ételünk előre sózottan terem a talajban, amely alig érdemes e névre, a dűnék sós füvét legelő birkáink és kecskéink húsa enyhén sós. Homokból van a téglánk és a habarcsunk is. Homokból épül a sütőnk és kemencénk. A sziget ezerszer változtatott már formát. (...) Bármi változik is, homok mindig lesz."

Vagy itt van ez a másik részlet, ahol szinte az ujjaim között éreztem azt a bizonyos falevélszáraz dokumentumot.

"A szigeteken élők bizalmatlansággal viseltetnek az adminisztrációval szemben. Ezért bízzuk titkainkat, rendhagyó születéseinket és erőszakos halálunkat, családfáink gondozását papunkra. Az információ nyilvános, legalábbis elméletben. De a gyónás árnyéka vetül rá, por temeti be. A szigeteken sosem volt számítógép, és nem is lesz. Súlyos anyakönyvek helyettesítik, amelyekben szorosan követik egymást a vörösesbarna tintával rótt sorok, és gombaszínű iratgyűjtők, amelyekben az idő múlásával falevélszáraz régi dokumentumokat őriznek.
A lapokon elterpeszkedő vagy sebtében odavetett aláírások családtörténeteket hordoznak: itt egy írástudatlan anya ragasztott rózsaszirmot gyermeke születési bizonyítványára, ott egy férfi keze bizonytalanodott el, amikor felesége halálát jegyezte be."

Amíg a könyvem tartott szinte láttam magam előtt az egymással torzsalkodó embereket, hallottam a partnak csapódó hullámok zaját, éreztem a tenger szagát és ha nagyon koncentráltam, akkor még a homokot is éreztem a talpam alatt. Mert Joanne Harris így tud írni és így tud hangulatot teremteni! 


Értékelésem: 5/ 5 -ből



könyv megvásárolható az Antikvárium.hu weboldalán!

Kiadó: Ulpius-ház
Kiadási év: 2004
Fordította: Szűr-Szabó Katalin

(A képek forrása: www.weheartit.com)

Nincsenek megjegyzések:

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...