2012. november 1., csütörtök

Amikor csak tényleg a remény marad...

Ruta Sepetys: Árnyalatnyi remény


Hétfőn, amikor ízelítőt kaptunk az idei télből, késő este tartottam hazafelé és egyszerűen annyira fáztam, hogy szó szerint vacogtak a fogaim. Amikor vártam a villamos megállóban - mert ilyenkor persze pont az orrom előtt megy el a villamos - bevillant ez a könyv és mélységesen elszégyelltem magam. Hogy miért? Azért, mert ilyen puhány vagyok, hogy jön egy kis lehűlés, esik egy kis hó, és én már úgy érzem magam, mint egy jégcsap. És azért is, mert tudtam, hogy engem otthon vár a fűtött lakás, a hétvégéről maradt leves, a gőzölgő tea, na meg a forró zuhany és pillanatokon belül át fogok melegedni.

Aki kicsit is ismer engem, az tudja, hogy szeretem a 2. világháborúról szóló történeteket. Így amikor megláttam, hogy a Maxim Kiadó megjelenteti Ruta Sepetys Árnyalatnyi remény c. könyvét, tudtam, ezt mindenféleképpen el fogom olvasni. Ráadásul ebben a témában az eddig olvasott könyveimből mindig inkább Németországról, Hitlerrről és persze Amerikáról vagy Angliáról tudtam meg újabb dolgokat, az oroszok és maga Sztálin rémuralma, illetve az, hogy a balti államok közül Litvánia, Lettország, Észtország egyszerűen megszűntek önállóan létezni, valahogy elkerült. Egészen eddig. Ez a történet egy aprócska szeletét mutatja meg Sztálin rémuralmának, és annak, amit a világháború kezdete után nagyon sok balkáni embernek el kellett viselnie.

1941-et írunk, amikor a 15 éves Lina Vilkas és családja ajtaján egy nap berobban a szovjet titkosrendőrség és a család egész addigi élete a feje tetejére áll. Linát, kisöccsét és édesanyját elhurcolják Litvániából több száz másik emberrel együtt, majd Szibériába deportálják őket, ugyanis szovjetellenesnek nyilvánították az egész családot. Hosszú, fájdalmas utat tesznek meg és olyan embertelen borzalmakon mennek át, hogy csak azok maradnak életben, akik nem vesztik el a reményt, hogy van kiút innen is, hogy egyszer, hosszú-hosszú évek múlva szabaddá válnak majd.

A történet ennél persze sokkal mélyebb és összetettebb, de ahelyett, hogy leírnám, inkább mindenkit arra biztatok, hogy vegye kezébe és olvassa el, megéri. Ugyanakkor mindenki készítse fel magát, hogy érzelmileg nagyon megviselő Lina és családjának története. El sem tudom mondani, hogy hányszor lett könnyes a szemem, hányszor éreztem azt, hogy az óriásira nőtt gombóctól a torkomban nem tudok nyelni és hányszor akartam becsukni a könyvet, hogy egy kicsit fel tudjak lélegezni. Mégsem csuktam be, sőt az első este a könyv felét elolvastam, alig tudtam letenni, egyszerűen vonzott magához, mint egy mágnes.

Talán azért volt rám ennyire erőteljes hatással, mert nagyon jó az írónő stílusa. Semmi cikornyás megfogalmazás, erőltetett hasonlat. Olyan egyszerűen, szépen ír, hogy bár kétszer annyi idős vagyok, mint Lina, simán tudtam azonosulni a karakterével, a gondolatival. Ráadásul mivel Lina tehetséges a képzőművészet terén, ezért a történetet végigkíséri Linának a rajzoláshoz való ragaszkodása, hogy még akkor sem adja fel, hogy rajzokon keresztül megörökítse mik történnek körülüttök a deportálásuk, a kényszermunkájuk során, amikor már a rohadt krumplihéj is mennyei lakomának számít.

"A rajztanárnőm azt mondta, hogy ha az ember mély levegőt vesz, és elképzel valamit, oda kerülhet. Láthatja, érezheti. Az NKVD előtti ellenállásunk során pontosan ezt sajátítottam el. A csend órái alatt elkopott álmaimba kapaszkodtam. A fegyver csöve előtt minden reménybe belehullottam, és engedtem a kísértésnek, hogy a szívem legmélyéről kívánjak. Komorov azt hitte, kínoz minket, pedig elmenekültünk a magunkban őrzött nyugalomba. És onnan erőt merítettünk."

A borzalmakat picit ellensúlyozandó az írónő egy nagyon szép, bimbózó szerelem történetét és beleszőtte a regényébe. Lina mellé megalkotta a fiatal Andrius karakterét, akit csak imádni lehet. Ketten együtt ebben a borzalomban is megtalálták egy rövid időre az életnek azt a szépségét, amiből erőt tudtak meríteni ahhoz, hogy folytatni tudják, hogy ne veszítsék el soha a reményt arra, hogy valamikor újra szabadok legyenek. Több olyan közös megható jelenetük volt a könyvben, ahol nyúltam a könyv mellé készített papír zsebkendőért.

" - (...) Nem vagyunk bűnözők - mondta. - Bár te talán igen: fát lopsz, tollat, ügyiratokat - nézett rám, és elfojtott egy mosolyt.
- Még te beszélsz ... paradicsomot lopsz, csokoládét, vodkát!
- Igen, és még ki tudja, mi mást - mondta Andrius.
Megfogta a kezemet, és megcsókolta.
Kéz a kézben sétáltunk, egyikünk sem beszélt. Aztán lassítani kezdtem. - Andrius ... félek.
Megállt, felém fordult. - Ne félj! Ne adj nekik semmit! Még a félelmedet sem, Lina."

Az ilyen témájú könyvek olvasásakor mindig megdöbbenek azon, hogy az emberi kegyetlenségnek nincs határa. E mellett pedig elcsodálkozom, hogy milyen élni akarás, életösztön működhetett ezekben az emberekben, hogy túlélték a borzalmakat és utána még azt is, hogy egészen a Szovjetunió felbomlásáig mindezekről még csak beszélni sem beszélhettek, mélyen el kellett magukba temetni minden szörnyűséget, minden nap mint nap kísértő emléket. Fel is tettem magamnak a kérdést, hogy én vajon küzdöttem volna-e, túl éltem volna-e ezeket az embert próbáló időket. A fenti írt bevezetőmben pont ezért szégyelltem el magam, pont ezért jutott eszembe a fagyoskodásom közben Lina története. Hisz az csak egy apró kellemetlenség volt, amelyre itthon már várt a gyógyír. Lináéknak még ez sem adatott meg. Ilyenkor szoktam átértékelni a saját problémáimat is. Mert ez ilyen emberi sorsok tükrében jövök rá, hogy ezek valójában nem is igazi problémák …

Hogy a könyv elolvasásához még inkább kedvet teremtsek, nézzétek meg ezt a videót, amelyen az írónő mesél a könyv születéséről.


Értékelésem: 5 / 5-ből

Kiadó: Maxim Könyvkiadó - a borító a maga egyszerűségével nagyon megfogott, illetve az egész könyv kivitelezése nagyon szép és igényes, jó volt kézbe venni!
Kiadási év: 2012
Fordította: Szűr-Szabó Katalin

Nincsenek megjegyzések:

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...