Napok óta emésztem már ezt a könyvet. Bár egész gyorsan olvasok, ez nem olyan könyv, amelyen csak úgy átrobog az ember. Ez egy olyan történet, amely egész mélyre hatol, valamit összecsomóz ott belül az emberben és az a csomó az olvasás alatt végig megmarad, néha kicsit lazábbá válik, de sokszor ugyanannyira erősen szorít, mint amikor odakerült. Épp ezért idő kellett ahhoz is, hogy elolvassam, és azóta is sokszor vissza-visszatérek bizonyos jelenetekhez, egy-egy eseményhez, a főszereplőkhöz és egyszerűen nem hiszem el, hogy amit olvastam, azok megtörténtek. Pedig de. Hiszen ezek a tények. Sok könyvet olvastam már magáról a 2. világháborúról, a zsidó üldöztetésekről, de igazából az idáig vezető okok soha nem kristályosodtak ki bennem annyira, mint most, miután elolvastam Anna Funder díjnyertes regényét, az Amivé lehettünket. Elfogadni így is lehetetlen.
Azt hiszem nem is tudok róla semmi összeszedett dolgot mondani azon kívül, hogy történelem tankönyvek helyett én az ilyen könyveket használnám a töriórákon, egy-egy részletet biztos beleszőnék azokba az órákba, amely Hitler és a Harmadik Birodalom hatalomra jutását taglalja, mert Anna Funder félig-meddig dokumentumregénye szerintem mélyebb, részletesebb és érzékletesebb, mint bármilyen tankönyv. Bemutatja a 30-as évek politika helyzetét Németországban és Angliában 3 főszereplőjén keresztül. Ez a 3 ember és társaik nem álltak be a sorba, hanem felemelték a hangjukat és tiltakoztak, igyekeztek felnyitni az emberek szemét, hogy mi történik a nagyvilágban, hogy ha így folytatják tovább, akkor a világ megállíthatatlanul egy újabb világháború felé rohan. De olyan korban éltek ők akkor, amikor nap mint nap eltűntek emberek, elhallgattak ezek a tiltakozó hangok egyik pillanatról a másikra, mert utánuk nyúltak, mert koncentrációs táborba kerültek, mert - jobb esetben - kiutasították őket szülőföldjükről. És ők még az idegen országban, a teljes megfélemlítés és száműzetés közepette is folytatták tovább szélmalomharcukat, nem adták fel, kockára téve mindent, ami fontos volt számukra. Családot, barátokat, szerelmet, életet.
Mivel nem tudom igazán visszaadni azt, amit kaptam ettől a regénytől, inkább álljon itt pár idézet (rég volt ennyi cetli egy általam olvasott könyvben):
"Amivé lettünk, arra árnyékot vet mindaz, amivé lehettünk volna."
"Az ember csak akkor döbben rá, amikor a szerelme elhagyja, hogy nélküle már nincs tétje semminek, hogy a helyén nem marad más, csak a fagyos levegő, és hogy nincs többé mibe kapaszkodnia. (...) A szerelmünk olyan volt, mint a vízszintmérő: mindketten nagyon igyekeztünk a ránk bízott végét megtartani, ügyelve, hogy az a kis remegő buborék mindig látható maradjon."
"A cikk arról szólt, hogy bár a német hivatásos hadsereg létszáma a versailles-i békeszerződés értelmében százezer főre lett korlátozva, a Hitler személyes felügyelete alá tartozó félkatonai szervezetek kötelékébe tartozók száma viszont milliókra rúg. Egyedül az SA két és félmillió tagot számlált akkoriban, akik mind szabadon garázdálkodhattak az utcákon.
- Ennyi ember! - mondtam hangosan. - Muszáj nekik valami munkát találnia!
- És ezt hívják háborúnak.
"Az életet - az igazi, belső életet, melyben összeköttetésben maradunk a holtakkal (mivel álmunk figyelmen kívül hagyja az olyan apróságokat, mint a légzés vagy a hiány) - az életet nem mi irányítjuk. Minden, amit valaha láttunk, mindenki, akit ismertünk, belénk ivódik, részünkké válik, akár akarjuk, akár nem. Kapcsolódunk egymáshoz, egy olyan mintázat szerint, amelyet nem látunk át, és amelynek működését nem ismerhetjük. Egy kis csomó itt, egy elvétett öltés ott, amott meg egy váratlan találkozás, és az egész szövedék, amint készen van, már meg is változik."
Értékelésem : 5 / 5 -ből
Kiadó: Európa (tökéletes borító és tökéletes fülszöveg!!!)
Kiadási év: 2013
Fordította: Kállai Nóra
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése