K.O. - a sokkoló könyvek győzelme

A héten a Témázós csapat megint egy olyan új témát dobott fel, ami - miközben olvastam a posztokat szép sorban egymás után - úgy érzem most engem is megmozgatott. Az e havi körbeposztok a sokkoló, döbbenetes, megsemmisítő (történetű, élményt adó, végkicsengésű, vagy éppen ennyire pocsék - kinek mi) könyvekről szólnak. 

Miamonánál már írtam, hogy én pont az az olvasó vagyok, aki szereti az ilyen témájú könyveket. Miért is? Nem azért, mert mazohista lennék és annyira jó nekem mindig kapni egy jó nagy tockost, hanem azért, mert sokszor az kell, hogy felrázzon a fásultságomból/önsajnálatomból, hogy valaki vagy valami rámutasson arra, hogy egész jó dolgom van itten nekem, nincs igazi okom panaszra, és azt értékeljem amim van és ne az elérhetetlen után sóvárogjak. Számomra a legtöbbször ezt a tanulságot adják az ilyen témájú könyvek.

Ahogy nézem a kis listám, elég vegyes felhozatal van rajta, és van olyan könyv, amire ha még most is visszagondolok bizony újra összeugrik a gyomrom.

Laurie Halse Anderson: Hadd mondjam el...: baromi jó stílusban megírt YA-könyv ez, amely igen fontos témát boncolgat. Emlékszem, a döbbenet érzését az adta számomra, hogy Melinda mennyire egyedül maradt, mennyire elszigetelődött a problémájával mindenkitől és hogy - egy tanárt leszámítva - egyszerűen senki nem vette/nem akarta észrevenni, hogy milyen nagy a baj!

"Jobb semmit sem mondani. Kuss, szorítsd össze a szád. Mindaz a szarság, amit a tévében hallani a kommunikációról meg az érzelmek kifejezéséről, hazugság. Senki nem kíváncsi igazán arra, amit mondani akarsz."

Margaret Atwood: A szolgálólány meséje: igen, tudom, disztópia, ami már magában hordozza a sokkolás lehetőségét - ha jól van megírva. Ez a történet egy olyan világot tárt elém, amelyet sajnos bármikor el tudnék képzelni. Nemcsak lelki, hanem fizikai fájdalmat éreztem olvasása közben és bár csak úgy faltam a sorokat, de volt amikor egy-egy rész elolvasása után csak bambultam magam elé, próbálván megemészteni az olvasottakat, hogy milyen világ az olyan ahol a még fogamzóképes nőket egyszerűen csak egy két lábon járó anyaméhnek tekintik. Fájt olvasás közben nőnek lennem!

"Az a pillanat a legszörnyűbb, amikor az ember kétséget kizáróan felismeri, hogy elárulták: hogy egy másik emberi lény ennyire rosszat akart neki.
Mintha a legfelső szinten elvágták volna a felvonó kötelét, és az ember csak zuhan, zuhan lefelé, s nem tudja, mikor csapódik be."

José Saramago: Vakság: az egyik legdöbbenetesebb olvasmányom! A benne foglalt borzalmak ellenére is alig tudtam letenni. Itt is a jövőkép volt az, ami a nyomasztó érzést kiváltotta belőlem, de erre még pluszban rátett egy lapáttal az, hogy milyenek lennénk mi emberek egy ilyen szituációban. Rájöttem, hogy hiába vagyunk mi a "tápláléklánc csúcsán", mi tudunk a leggyorsabban visszasüllyedni állati mivoltunkba. Kemény könyv, amely beléd mar és kiszakít belőled egy darabot, amit soha nem kapsz már vissza!

"Ha arra nem is vagyunk képesek hogy teljességgel ember módjára éljünk, legalább tegyünk meg mindent, hogy ne éljünk állatok módjára."

Emma Donoghue: A szoba: olvasás közben állandósult érzéseim voltak a gombóc a torokban, a szorító érzés a mellkasban, a levegőt venni alig merek helyzet. Rettegtem én is a Patástól, fulladoztam a bezártságtól, és nem találtam szavakat a döbbenettől, főleg azért, mert ilyen történetekről, mint ami A szobában tárul elénk, sajnos mostanában egyre többet hallani.

"– A szabadság azt jelenti, hogy mindent lehet?
– Nem, nem. Inkább azt…hogy senki sem mondja meg, hogy mit csinálj."

Melania G. Mazucco: Egy tökéletes nap: úgy kezdtem neki, hogy ez nagyon fájni fog. Ezek a piszok olaszok képesek erre, hogy "behúznak" a történetükbe, majd a végén akkorát kapsz tőlük, az Élettől, hogy örülsz, hogy a pofon "csak" virtuális és nem valós. Amikor elolvastam az utolsó oldalt, az utolsó szavakat, akkor is még némán, döbbenten ültem tovább magam elé bambulva a székemben és még mindig nem hittem el … Hatásvadász vagy sem, soha nem felejtem el a végén a néma üvöltésemet: Neeeeeeeeeee!

"A súlytalan mondatok elszállnak a levegőbe. Az igazán súlyosak a szívedre ülnek."

Tóth Krisztina: Pillanatragasztó: nemrég olvastam Tóth Krisztina eme novella-kötetét és annyira, de annyira ráült a lelkemre, hogy utána napokig nem találtam a helyem. Talán nem szabad lett volna gyorsan elolvasnom, mert piszkosul földhöz vágja az embert a nagy magyar valóság, sok(k) volt így egyszerre. A muskátlira azóta sem tudok úgy visszagondolni, hogy ne szoruljon össze a szívem. Amikor azt a történetet olvastam, le is kellett tennem a könyvet, mert egyre csak a miért? zakatolt bennem.

"Akármiről, de beszélnünk kell, mert muszáj hallanom a hangját ahhoz, hogy megtaláljam a saját hangomat. Régen az iskolában volt olyan feladat, hogy saját szavainkkal kellett elmondanunk egy történetet. Ez nagyon megmaradt bennem, a saját szavak. Most már egyébként abban se vagyok biztos, hogy van saját történetem, hogy nem az élem-e még mindig, ami akkor elkezdődött."

Agatha Christie: Tíz kicsi néger & Gyilkosság az Orient expresszen: itt a sokkoló érzés nem a gyilkosság miatt volt bennem, hanem a furfangon, a megoldáson, az egész hangulat megteremtésén. Mindkét regényben elszigetelődnek az emberek (egy szigeten, illetve egy hóviharban megrekedt vonaton), akik valamilyen ok folytán kapcsolódnak egymáshoz és olyan zseniális a megoldása a gyilkosságnak, hogy pl. a Tíz kicsi négernél az utolsó oldalon derül ki minden. Annál a regénynél majdnem elmondhatom, hogy féltem egyedül a sötétben olvasni. Az Orient expresszen pedig a borzongató atmoszféra mellett egy erkölcsi kérdés is előkerül, úgyhogy kellően sokkoló ott is csavar és a megoldás is.

"És az őrült mindig előnyben van. Kétszer olyan agyafúrt, mint egy normális ember."

Bernhard Schlink: A felolvasó: ez a könyv Katacita listáján is szerepel, szóval nem csak számomra adott letaglózó érzést. Mindig emlékeztetnem kell magamat arra, hogy ha egy könyv nem brutális vastagságú, akkor is jó nagyot üthet. Itt megkaptam ezt az emlékeztetőt. Nagyon felkavaró történet. Emlékszem, amikor a filmet láttam a mozikban, még jó darabig ülve maradtam miközben az emberek mentek ki a teremből. Ugyanezt az érzést hozta vissza a könyv, mert miután befejeztem, csak néztem magam elé és nem tudtam eldönteni, hogy akkor én most sajnálom-e Hannát vagy sem és hogy jól döntött-e a Fiúcska vagy sem. A mai napig nem tudom eldönteni.

"Mitől van, hogy visszatekintve a múltba, azáltal válik töredezetté az is, ami szép volt, hogy csúnya tények takarják el? Miért keseríti meg a boldog házas évekre való visszaemlékezést, ha kiderül, hogy a másik félnek egész idő alatt szeretője volt? Azért, mert ilyen helyzetben nem lehet boldog az ember? De hát boldog volt! Némelykor azért nem megbízható az emlékezés a boldogságra, mert a befejezés fájdalmas volt. Mert a boldogság csak akkor igazi, ha örökké tart? Mert fájdalmasan csak az végződhet, ami fájdalmas volt, tudattalanul és fel nem ismerten? De mi is az a tudattalan, fel nem ismert fájdalom?"

A posztokat olvasva az én olvasandó könyveket tartalmazó listám most igencsak megugrott, bár azt hiszem, nem egyszerre esek neki ezeknek a könyveknek, mert nálam is van egy határ azért. Mivel a Beszélnünk kell Kevinről szinte mindenkinél előkelő helyen van, az tuti, hogy idén bevállalós lesz! Remélem, túlélem!

Hófödte eperföldek

David Guterson: Hó hull a cédrusra

Imádom azt az érzést, amikor a semmiből, szinte minden előzmény vagy ajánlás nélkül rátalálok egy könyvre. Méghozzá egy nagyon jó könyvre! Nem tudok visszaemlékezni már, hogyan figyeltem fel a Hó hull a cédrusra, azt viszont tudom, hogy régóta a várólistámon szerepelt. Idén végre a kezembe vettem, és az első oldalak után már éreztem, hogy bizony ezt alig tudom majd letenni. Szinte örültem a hétvégi esős, szeles, otthon marasztalós időjárásnak, mert tökéletes hátteret nyújtott nekem arra, hogy engedjem magamat "berántani" ebbe a történetbe.

Az könyv kezdetén egy gyilkossági tárgyalás első napján vagyunk 1954-ben, egy kis amerikai szigeten, San Piedrón. A vád padján pedig egy fiatal, japán származású amerikai férfi, Kabuo Mijamoto ül, akit egy halásztársa hidegvérű és előre eltervezett meggyilkolásával vádolnak. A per kezdetén a kis szigetre hóvihar csap le, amely elvágja az embereket a külvilágtól, megszűnik a fűtés-és áramszolgáltatás, mindent elfed és beborít a tiszta hó. Ahogy az ügyész és a védőügyvéd kettőse munkához lát, mi is úgy ismerjük meg a tanúkat, a közöttük lévő kapcsolatokat és a múltat, aminek következtében ez a fiatal férfi a gyilkosság vádlottjaként lehet, hogy halálos ítéletben részesül majd és soha többé nem ölelheti magához imádott feleségét és három gyermekét.

David Guterson olyan szinten elvarázsolt engem a stílusával, az aprólékos, minden részletre kiterjedő írásával, hogy az olvasás közbeni érzéseimet nagyon nehéz most szavakba öltenem. Elvarázsolt, mert maga ez a kis sziget San Piedro, az eperföldjeivel, a halászaival és a japán-amerikai lakosaival már magában egy nem hétköznapi helyszín. 

Ráadásul amikor visszatérünk a múltba, Kabuo és felesége, Macue családját, gyermekkorát megismerve még egzotikusabb, még különlegesebb érzelmek kerítenek minket hatalmukba. Hiszen milyen érzés lehet egy kis amerikai szigeten a '30-as, '40-es években japán felmenőkkel és gyökerekkel rendelkező, ám amerikai születésű, nagy álmokat dédelgető tizenévesnek lenni? És milyen érzés mindez, amikor 1941. december 7-én megtámadják a japánok Pearl Harbornál az amerikaiakat? Miután minden Amerikában élő japán embert úgy kezelnek, mint az ellenséget, hiába születtek már amerikainak és összegyűjtik őket majd táborokba küldik a háború végéig? Milyen érzés lehet ilyenkor "japcsinak" lenni? Búcsúzni a szeretett eperföldektől, a nagy reményektől, a cédrusoktól, az eltitkolt szerelemtől? És milyen lehet annak az amerikai fiúnak, Ishmaelnek, aki Hacuét már egészen fiatal kora óta őrülten szereti? Milyen lehet, hogy olyan emberek ellen küldenek harcolni, akik arca hasonló vonásokkal rendelkezik, mint a szerelmed? És milyen érzés lehet, ha fizikailag sérülten ugyan, de mégis visszatérsz a háborúból, viszont megkapod menet közben a hőn szeretett lánytól az "elbocsátó szép üzenetet", hogy soha nem lehettek egymáséi az eltérő gyökereitek miatt és az a lány a szigetre való visszatérése után egy szintén veteránnak számító japán fiút választ élete társául? Milyen erkölcsi dilemmába kerülsz, hogy 8 év után, ezen a bírósági tárgyaláson Te lehetnél az az ember, aki esetleg meg tudja menteni ezt a férfit a bitófától a birtokodba került információk alapján? Kérdések tömkelege, ami igazi töprengenivalót ad az olvasónak egészen a regény végkifejletéig és még talán utána is.

"A másik ember szíve, amíg van benne vágy, örök rejtély.
Ishmael nekilátott, hogy ezt leírja, és közben mást is megértett: hogy a véletlen uralkodik a világegyetem minden pontján, kivéve az emberi szívet."

Szóval olyan komplex és összetett ez a történet, mint egy kaleidoszkóp. Akármikor belemerültem, egy-egy újabb képet, színt, illatot, érzést, egy-egy újabb réteget találtam benne. Eleinte nagyon érdekelt, hogy vajon tényleg Kabuo követte-e el a gyilkosságot, amivel vádolták. Aztán ahogy egyre többször mentünk vissza Kabuo, Macue, Ishmael és a meggyilkolt halász, Carl Heine múltjába és a szálak szép lassan egymáshoz kapcsolódtak azt vettem észre magamon, hogy a múlt jobban vonz és én már eldöntöttem magamban, hogy Kabuo ártatlan-e vagy sem. 

"(…) a bánat örökre megragadhat. Ránk akaszkodik, befúrja magát, vackot készít és marad. Megeszik minden meleget, amit a közelében talál, és annak a helyére beköltözik a hideg. Az ember megtanul ezzel együtt élni."

Azt hiszem minden megtalálható ebben a könyvben, ami miatt egy csodálatos és maradandó élményként emlékszem majd vissza rá. Van itt történelem, háború (már megint újdonságokkal szembesültem a 2. világháború kapcsán), előítéletek miatti feszültség, szerelem, tárgyalótermi dráma, eltemetett titkok, illatos eperföldek, behavazott cédrusok és szállodában vacogó, vitatkozó esküdtszék. És rengeteg szereplő. Mert nemcsak a három főszereplőről kapunk igen mély, árnyalt képet, hanem Gutterson mellettük sok mellékszereplővel dolgozik. Számomra kedvenc lett Kabuo védőügyvédje, az öreg Nels Gudmondsson, aki mindig a megfelelő kérdéseket tette fel a tárgyalás során és akinek a védőbeszédjét szerintem máig tanítani kellene. De szimpatikus volt a seriff és a helyettese is, mert lehet ugyan, hogy hirtelen vontak le következtetéseket és a lelkük mélyén rögtön lecsaptak a japcsi gyanúsítottra, mégis a tőlük telhető legalaposabban igyekeztek körüljárni az ügyet.

"A hó kiszorított, megsemmisített, eltörölt minden emberi igényt a tájra. A világ egy volt, micsoda értelmetlen gondolat, hogy valaki képes legyen megölni bárkit egy kis darab földért, bár Ishmael tudta, hogy ilyesmi megtörténik. Végül is járt a háborúban."

Szóval én csak szuperlatívuszokban tudok erről a történetről nyilatkozni és megint csak értetlenül állok a dolgok előtt, hogy egy ilyen történet miért nem lett nálunk népszerűbb, miért olvasták ilyen kevesen? Olyan sokrétű ez, csodás tájleírásokkal, társadalomrajzzal, történelmi háttérrel hogy szerintem mindenki megtalálná benne a számára érdekes vonalat. Nem lehetek elég hálás azért, hogy az utamba sodorta az élet ezt a könyvet, mert azt az érzést imádom a legjobban az olvasás során, amikor semmi másra nincs kedved csak olvasni, amikor kitennéd napokra az ajtódra a "Ne zavarjanak!" táblát csakhogy zavartalanul lubickolhass a történetben. Ezt pedig maradéktalanul megkaptam.

"…Azt látom, hogy ugyanazt az emberi gyarlóságot adják tovább egymásnak a nemzedékek. Újra és újra, ugyanazt a szomorú emberi gyarlóságot. Egymást gyűlöljük, eszetlen félelmek áldozatai vagyunk. Semmi sincs az emberi történelem folyamában, ami arra utalna, hogy változtatni fogunk ezen…"

ui.1: ez is egy díjnyertes regény, ráadásul az író még a tanári munkája mellett reggelenként írta több éven keresztül. Szerintem maga sem gondolta, hogy hazájában ekkor sikere lesz. Természetesen azóta Guterson írt újabb történeteket, és nagyon sajnálom, hogy azokat nem olvashatjuk el magyarul!

ui.2: A regényből film is készült Ethan Hawk főszereplésével, amit most addig fogok vadászni, amíg meg nem tudom nézni, nagyon kíváncsi vagyok, hogy sikerült visszaadni a könyv atmoszféráját.

Kiadó:  Magvető

Kiadási év: 1999

Fordította: Bihari György

És újra fúj a szél!

Joanne Harris: Csokoládés barack

Soha ne hívd ki játszani az Életet, mondogatta mindig az anyám. Az Élet mocskosan játszik, változtatja a szabályokat, kilopja a kártyákat a kezedből, vagy néha üres lapokká változtatja őket…

Emlékszem, hogy mennyire örültem két évvel ezelőtt, amikor jött a hír, hogy újabb kötettel bővül a Csokoládé-sorozat, ugyanakkor volt bennem egy kis aggodalom is, hogy tudja-e olyan irányba szőni Vianne, Anouk, Rosette és Roux történetét Harris, amely ugyanúgy elvarázsol mint az első két kötet. A Csokoládés barack befejezése után még nem tudom, hogy merre billen a mérleg nyelve, mert úgy érzem, hogy tudta is meg nem is.

Mondjuk engem már azzal elvarázsolt az írónő, hogy újra visszatértünk Lansquenet-be, az első kötet helyszínére és találkozunk a rég elfeledett arcokkal, helyekkel. Csakhogy 8 év hosszú idő, és a városka és lakói sem maradtak változatlanok. És mégis van valami állandóság ezen a helyen, mert az előítéletek és a gyűlölködés ugyanúgy felveti a fejét, mint amikor Vianne és Anouk először érkezett ide. Csakhogy most nem Vianne a célpont, hanem Reynaud és ezeknek az érzelmeknek a kiváltó oka, hogy az új szelekkel új nép, új kultúra telepedett meg Lansquenet-ben: a magrebiek. A templom mellé mecset is épült, és a harangszó mellett a müezin imára hívó hangja is szól most már. Az utcán nem csak farmernadrágos lányok, asszonyok rohannak tova, hanem lefátyolozott fiatal nők is, akik titkaikat a szemükben hordják, ám azt a kutató tekintetek elől lesütve tartják.

"Bármerre fúj is a szél, a változás mindig ott jár a nyomában."

Azt hiszem Joanne Harris ebben a kötetben egy nagyon is valós problémára hívta fel a figyelmünket és ez volt az, ami miatt végül is megszerettem ezt a történetet. Két kultúra, két vallás keveredése már magában egyenes utat jelent a konfliktusok felé. Ugyanakkor - megismerve Reynaud legbelsőbb gondolatait és a történet végét tudva - a fő feszültségforrás igazából nem is ez, hanem a kultúrákon belüli széthúzások, a változás szelének feszülő konok ellenállás, a generációk közötti egyet nem értés. És ez is tetszett benne, mármint, hogy az írónő rávilágított, hogy bizonyos dolgokat mennyire másképp lehet látni, csak mindez attól függ, hogy mennyire próbálunk nyitottak lenni.

"De én többet látok, látom a szívet, még a rejtettet is."

Nagy meglepetés volt számomra az is, hogy ennek a résznek Vianne melletti főszereplője Reynaud volt és most ő volt az, akin segítenie kellett, ráadásul pont Vianne-nak. Harris képes szerintem csak arra az általam ismert és szeretett írók közül, hogy az egyik kötetben még negatív szereplőt a következőben már esendő embernek, ráadásul változásra képes embernek ábrázolja, úgy, hogy még meg is tudjuk szeretni és korábbi hibáit el tudjuk neki nézni.

"Hogy repül az idő! Oly alattomosan párolog el, mint a parfüm az üvegből, bármily szorosan csavarjuk rá a kupakot, és amikor kinyitjuk, hogy belenézzünk, csak egy illatos foltot látunk ott, ahol régen bőven volt…"

Az első pár sor olvasása után elfogott a borzongató izgalom és a pihe-puha nyugalom kettős érzése. Borzongtam, ugyanakkor úgy éreztem, mintha puha kezekkel burkolnának be egy meleg takaróba, mert azt éreztem, hogy hazaérkeztem. Haza oda, ahonnan pár évvel ezelőtt elüldöztek, ahonnan elfújt a szél. Csodálatos volt újra Lansquene-be érkezni. Viszont valahol a könyv közepe táján picit úgy éreztem, hogy ez a kezdeti varázs, borzongás alább hagyott. Természetes ez valahogy, hiszen most nem kimondottan Vianne körül szövődtek a szálak, csak azt hiszem nagyon vágytam pont azt az érzést megkapni, amit a Csokoládé olvasása során éreztem. Talán hiba volt ez, mert azt hiszem ezért nem éreztem, éltem át annyira ezt a kötetet.

Természetesen Harris most is csodás történetet kreált, nagyon aktuális témával foglalkozott, de jobban örültem volna, hogy ha ezt nem a Csokoládé-sorozaton keresztül teszi, hanem egy önálló, új szereplőket felvonultató kötetben. Számomra ezért ez a 3. rész lett a "leggyengébb" kötete a sorozatnak, ugyanakkor ha egész évben csak ilyen "gyengébb" regények kerülnének a kezem közé, akkor fülig érő mosollyal zárnám az évet.

Ettől függetlenül Harris cseppet sem vesztett számomra a varázsából, mert most is annyi gyönyörű gondolatot, ízt, illatot, érzést, érzelmet öntött szavakba, hogy nem győztem őket újra meg újra visszaolvasni. Még mindig imádom ezt a nőt, csak ő képes ennyire elvarázsolni és ennyire elfeledtetni velem a szürke hétköznapokat és ezért soha nem lehetek elég hálás neki!

"Az Élet, akárcsak a szél , olyan helyekre visz minket, amelyekre a legkevésbé számítottunk, és közben folyton változtatja az útirányt, így a végén koldusokat koronáznak királlyá, királyok buknak a mélybe, a szerelem közönnyé fakul, és esküdt ellenségek szívbéli jó barátokként, kéz a kézben szállnak sírba."

Kiadó: Ulpius
Kiadási év: 2012
Fordította:  Szűr-Szabó Katalin, Sillár Emőke, Tomori Gábor

Bűnös ártatlanok

Donna Tartt: A titkos történet

"Létezik-e az irodalmon kívül olyasmi, mint „a végzet törésvonala”, ez a feltűnő, sötét repedés, mely végighúzódik az életen?"

Micsoda sötét, borús hangulatú, a végzet felé lassan csordogáló történetet írt Donna Tartt! És annyira örülök, hogy nem maradt ki ez a regény az életemből. Joanne Harris Urak és játékosok c. regénye óta vágytam vissza egy elzárt iskola falai közé, vágytam valami borzongató érzésre, hétköznapi, bűnös lelkű szereplőkre, akikre mégis azt tudom mondani, hogy csupa-csupa különc, a maga nemében teljesen egyedi karakter.

Engem már a fülszöveg olvasása során elfogott a borzongás. Öt ember története ez, négy fiúé és egy lányé. Egy csoportot, egy megközelíthetetlen társaságot alkottak ők egy kis vermonti egyetemen. Különcök voltak, már a fő tárgyukat tekintve is: ógörögöt tanultak. Csupán egyetlen egy embernek sikerül közéjük kerülni, Richardnak, aki egy isten háta mögötti kisvárosból kitörni vágyásában kerül az egyetem falai közé, és egy ideig csak távolról szemléli ezt a kis csoportot, majd leleményességének és kitartásának köszönhetően hamarosan ő is a tagjává válik. Majdhogynem egy zárt, elit "klubról" van itt szó: kuszábbnál kuszább kapcsolatok jellemzik, barátság, eltitkolt szerelmek, homoszexuális érzelmek, ikrek közötti furcsa kapocs és még sorolhatnám. Illetve van egy szintén elég különc professzoruk, aki az ógörög tanulmányozásán túl a görögök hajdani kultúrájának, hitvallásának teljes átélésre biztatja a fiatalokat. Csakhogy a csoporton belül feszülő indulatok és érzelmek egy ilyen alkalommal elszabadulnak, és végzetes események veszik kezdetét.

Számomra hihetetlen, hogy ez az írónő első regénye. Borzasztó erős kezdés ez. A zseniális történeten túl a zárt egyetemi közeg, a csoport tagok közötti kapcsolatok bonyolult hálójának bemutatása nagyon részletesre és a lélekig hatolóra sikerült. Szinte láttam magam előtt a vastag egyetemi falakat, a füstös, alkoholgőzös bulikat, szorítottam Richardnak, hogy kerüljön be a kis csapatba. És miután ez megtörtént a kapcsolatok kiélesednek, az érzelmek egyre mélyebbekké válnak, némelyek egyre sötétebb színt öltenek és a zsigeremben éreztem, hogy robogunk - amikor a történet lassan haladt előre akkor is csak ez a szó jutott eszembe - az elkerülhetetlen és tragikus vég felé.

"A szépség rettenet. Amit szépnek nevezünk, az előtt reszketünk."

A másik nagy erőssége a könyvnek a szereplői. Remekül megalkotott, részletesen bemutatott, árnyalt karakterek egytől-egyig és egyik sem jó vagy rossz, hanem ennek a kettőse. Van, hogy a jó oldaluk kerekedik felül, bár volt akinél erőlködnöm kellett, hogy ezt felfedezzem, aztán elég volt egy apró mozzanat és átkerültek a sötét oldalra. Mint minden csoportban itt is van egy igazán domináns személyiség, ez pedig Henry, aki talán felsőbbrendűnek képzeli magát az amúgy is elitnek számító csoport tagjai között és sokszor úgy mozgatja a szálakat, ahogy ő szeretné. Teheti is mindezt, mert a többiek sokkal gyengébb jellemek nála. Bunny, csak a tipikus helyes amerikai srác, akinek fogpasztamosolya leimádkozza a lányokról a bugyit és majd elvesz valami buta, üresfejű, ugyanakkor kőgazdag fruskát, és éli a kispolgári, látszat életét. Vagy itt van Francis, aki a saját neméhez vonzódik, és egy alkoholista anya elkényeztetett gazdag fia, vagy a szép ikerpár Camilla és Charles, akik amennyire szépek külsőleg, belsőleg annyira csúnyák. 

Hihetetlen bravúr volt az írónő részéről végig fent tartani a figyelmet, az érdeklődést és a feszültséget, hisz a történet legelején megtudjuk, hogy ki lesz áldozat és kik lesznek az elkövetők. Donna Tarttnak sikerült. Olvasás közben azt vettem észre magamon, hogy egyre mélyebbre süllyedek én is a szereplőkkel ebbe az érzelmi mocsárba, ahová ők egymást tapodva már olyan szintre merültek, hogy a végső feloldozást csak egy újabb tragédiával nyerhetnék el. De azt hiszem, végigkövetve az életüket, egy újabb tragédia sem adhatta meg ezeknek az bűnös ártatlanoknak a vágyott békét.

"Némely dolog túl borzalmas ahhoz, hogy egyszerre felfogjuk. Más dolgok – csupasz, sercegő, kitörölhetetlen rettenetükben – ahhoz is túl borzalmasak, hogy egyáltalán felfogjuk őket. Csak később, magányban, visszaemlékezve kezd derengeni a felismerés: amikor kihűlt a hamu; amikor a gyászolók hazamentek; amikor az ember körülnéz, és – legnagyobb meglepetésére – egészen más világban találja magát."

Kiadó: Európa

Kiadási év: 1996

Fordította:  Greskovits Endre

Nem százasok!

Donna Tartt A titkos történet c. regénye közben kezdtem el azon morfondírozni, miért van az vajon, hogy a könyvek vastagságát, hosszát tekintve is van egy bizonyos komfortzónám. Belegondoltam, hogy legjobban a 300-350 oldal körüli regényeket szeretem és ha néznék egy átlag oldalszámot az olvasásaim tekintetében szerintem hasonló szám jönne ki majdnem minden évre. 

Pedig A titkos történet a maga cirka 600 körüli oldalszámával úgy beszippantott ahogy kell és nem azzal foglalkoztam, hogy mikor érek a végére vagy te jó isten még mennyi van hátra. Mégis valahogy azt kell mondanom, hogy én biza kevésbé veszek a kezembe egy ilyen hosszú történetet vagy legalábbis nagyon sokáig kerülgetem mire rászánom magam.

Most is a polcomon várakozik jó néhány, amelyek a nem százasok kategóriájába tartoznak és már olyan régóta tologatom őket. Ilyen például a Könnyek kapuja (624 oldal), A három testőr (688 oldal) vagy éppen a Titánok bukása (968 oldal), illetve a várólista-csökkentésbe beválogatott Szinuhe (712 oldal). Rájuk nézek és nagyon-nagyon szeretném olvasni mindegyiket, aztán persze mindig valami - jelen esetben fizikailag is - könnyebb regényt veszek kézbe. Mert bevallom ilyen nagyszabású történeteket néha baromi kényelmetlen olvasni. Például emlékszem, amikor A katedrálist bújtam (1000 feletti oldalszám) a csuklóm is megsínylette a dolgot, pedig ezt a böhöm monstrumot még cipeltem magammal a munkába is és a bkv-zás közben is fogyasztottam az oldalakat. Mondjuk néha a kiadók sem elég olvasóbarátiak a kiadás méretét tekintve. Visszagondolva eddigi leghosszabb olvasmányomra, a Monte Cristo grófjára, tuti, hogy nem olvastam volna el, ha az egyik legújabb tégla nagyságnyi kiadásom lenne meg. Helyette antikváriumban pár száz forintért sikerült egy háromkötetes verziót beszereznem anno, úgyhogy sokkal komfortosabb volt így hozni-vinni-olvasni, mint mázsás teherként kézbe venni. Tudom, hogy drágább a több kötetes mű, de van az az élmény/könyv, ami miatt szívesen áldoznék rá többet, csak hogy kényelmesebben tudjam olvasni.

Érdekelne, hogy nektek is van komfortzónátok az oldalszámokat tekintve vagy csak én vagyok ennyire süsü, hogy néha ez is befolyásol az olvasmányaim kiválasztásában?

Berlin árnyékai

David R. Gillham: Asszonyok városa

Már a megjelenésekor, azaz 2012-ben felfigyeltem David R. Gillham könyvére. Első körben a borítója fogott meg, majd a fülszövege és mivel világháborús történet, ezért volt nagy az örömöm, amikor tavaly év vége felé felfedeztem, hogy magyarul is meg fog jelenni. Rögtön lecsaptam rá, ráadásul sikerült egy akciót is kifognom a beszerzésekor. Ám nem vettem rögtön a kezembe, hanem egy darabig csak dédelgettem a gondolatot, hogy egyszer valamikor olvashatom és csak gyönyörködtem a könyvben. Tudom, hülye vagyok! De valahogy éreztem, hogy egy kicsit húzni-halasztani akarom ezt az élményt, mert most már bátran állíthatom hogy ez bizony nekem élmény volt a javából, ez volt az a könyv, amiben minden egybe volt gyúrva, hogy az Én Regényem legyen!

1943-ban járunk a háború terhe alatt nyögő Berlinben. Ekkor már a józan gondolkozású németek nem hisznek a propagandának és lelkük mélyén tudják, hogy veszett ügyért harcolnak. Ugyanakkor pont ez a korszak az, amikor a német vezetők mindent bevetnek még, amit tudnak, még szigorúbban hajtják fel és deportálják a zsidókat, még szigorúbban ellenőrzik a németek hazafiságát és Hitlerhez való hűségüket, mint eddig bármikor. Ebben a - esténként az angolok bombázásától sújtotta - városban él és dolgozik Sigrid Schröder, akinek férje az orosz fronton harcol. Bár nincs egyedül, mert az anyósával osztja meg a hajlékát, de a két nő nem szívleli egymást, egyszerűen csak elviselik a másikat. Sigrid pedig testben ugyan jelen van, de lélekben nagyon messze jár. Egy férfi tölti ki minden gondolatát, méghozzá egy német zsidó férfi, Egon, a szeretője. Akivel már a háború kitörése utáni zűrzavarban találtak egymásra, aztán ugyan nagyon intenzív testi kapcsolat alakul ki közöttük, mégis a férfi egyik napról a másikra szó nélkül eltűnt Sigrid életéből. És épp amikor a nő a tűrőképessége és a fásultsága határához érkezne, történik valami. Egy moziban egy este megszólítja egy a házukban szolgálatot teljesítő fiatal lány, Ericha, aki arra kéri, hogy hazudja azt, hogy együtt voltak végig az előadás alatt. És amikor a Gestapo emberei ellenőriznek a mozi nézői között, Sigrid józan esze helyett az érzelmeinek engedve a lány segítségére siet. Ekkor még maga sem tudja, hogy milyen árnyaktól hemzsegő, félelemmel terhes világban fogja hirtelen találni magát. Merthogy Berlin akkor nem csak fásult és zsidógyűlölő németekből állt. Voltak olyanok, akik segíteni akartak ezeknek a deportálás elől bujkáló embereknek, saját maguk biztonságát a sutba dobva. Csakhogy akármennyire tisztában vannak ezek az emberek a veszéllyel, úgy még nehezebb egy ilyen csoportnak a tagjává válni, ha a közvetlen szomszédba egy a háborúban megsebesült SS tiszt költözik két húgával együtt. Sigrid élete és világa innentől valóban fenekestül felfordul.

Azért nehéz erről a könyvről írnom, mert abszolút a rajongójává lettem. Nagyon sok világháborús történetet olvastam eddig, de ez messze kiemelkedik az eddigiek közül. Hogy miért? Mert olyan nyers volt az egész, mint amilyen nyers és borzasztó lehetett az az időszak. Nagyon szerettem benne, hogy pont Berlin volt a helyszín, hogy végre német szemszögből olvashattam a háborús eseményekről. Brutális világ volt, nem is tudom, hogy voltak képesek innen felállni a későbbiekben, mert biztos vagyok benne, hogy nem volt olyan család, aki ne veszített volna el valamit vagy valakit a háború miatt. Gillham úgy mutatta be nekünk Berlint, hogy végig óriási gombócot éreztem a torkomban, görcs állt a gyomromban és rettegtem, amikor a többi német emberrel együtt képzeletben én is ott szorongtam a bombázások alatt a pincében, vagy amikor megláttam a Gestapo embereit az utcán. Szabadok voltak ugyan, de mégsem.

Azért is a nyers jelző jutott az eszembe a könyvről, mert Sigrid és Egon szerető státuszú kapcsolatában semmi rózsaszín nem volt. Itt csak a szex, a pillanatnak élés és a pillanatnyi kielégülés volt a lényeg. És én nem tudtam őket elítélni, hogy így keresnek röpke örömet ezekben az időkben. Biztos vagyok benne, hogy valóban hasonló kapcsolatok segítették át a nőket és a férfiakat is ekkor. Arról is képet kapunk, hogy a fronton harcoló férfiak sem szent életet élnek, ráadásul mindezt felsőbb utasításokra teszik.

"Halott katonák. Ki dönti el, hogy ki él és ki hal meg? Isteni számítás? Elrendelt végzet? Még ha minden azt bizonyítja is, hogy egyik sem létezik, s az élet csak véletlenszerű számok sorozata. Egy él, hat meghal, három él, ezer meghal. Azt kell hinnie, hogy valamiféle ismeretlen óramű forgatja az életeket. Talán ... mert hiszen egyébként mi értelme lenne az egésznek?"

Még egy dologgal megnyert magának Gillham: a karaktereivel.

Egyrészt Sigrid iszonyú nagy fejlődésen ment át: a kezdeti fásultságából felocsúdva olyan nő vált belőle, aki előtt megemelem a kalapom. És nem egy szent, mert megcsalja a férjét, utálja az anyósát és valamilyen szinten a kispolgári életét is, de amikor igazán felnyílik a szeme, onnantól kezdve nem lehet megállítani. Az a szunnyadó szenvedély, amit a pásztorórákban élt át eddig, erős és tettre kész, a végsőkig harcoló nőt formál belőle. Tetszett az is, hogy mennyire közel kerültek Erichával egymáshoz és hogy az utolsó utáni pillanatig is kiállt ez mellett a lány mellett.

Ericha is jóval több egy idealista diáklánynál. Hamarabb felnyílt a szeme mint sok másik embernek,  sokszor az életét kockáztatta az ártatlanok miatt. Az már más kérdés, hogy mennyire volt kitartó és hogy mikor és mennyire hozott rossz döntéseket.

Egon és a férj, Kaspar karaktere sem egysíkú. Végig érezzük, hogy Egon mennyire a bűvkörébe vonta Sigridet a szinte csak a szexuális örömöt hajszoló együttléteik idején, ugyanakkor azt is átéljük vele, hogy ezek az érzelmek milyen visszafordíthatatlan roncsolást végeznek közte és a férje között. Kaspar karakterén keresztül pedig arra nyílik rálátásunk, hogy milyen sérülést (és itt nem csak a testire gondolok) szenvedtek el a fronton a német katonák, akik rá voltak kényszerítve, hogy a Harmadik Birodalom dicsőségéért harcoljanak, akkor amikor már tudták, hogy semmi esélyük sincs a végső győzelemre.

De számomra a legnagyobb meglepetés mégis Wolfram volt, a német SS tiszt. Az ő karakterét szerettem a legjobban. Pimasz és cinikus férfi volt és eleinte nem is tudtam hogy állok vele, de azt hiszem úgy voltam én is mint Sigrid, nem tudtam a bűvköréből kivonni magamat, vonzott mint a molylepkét a fény.

Ráadásul Gillham annyival megspékelte még ezt az egész kavalkádot, hogy senki, de tényleg senki nem az a regényben, akinek először gondoltam. 

Szóval hibát nem tudok felróni a könyvnek, nekem így volt tökéletes ahogy volt, elfogult vagyok, na! Nyers, fullasztó légkörű, durva képekkel teli, a szexualitás is pont ilyen benne, de azt hiszem ez a korszak nem is lehetett másmilyen, tehát Gillham pont eltalálta azt a stílust, ami egy ilyen történethez illik. Kicsit Tolvajok tele érzést kaptam meg itt is, talán annyiban volt csak más, hogy ez nem a humor oldalával oldotta a feszültséget, sőt, itt nem beszélhetünk semmilyen feszültségoldásról. De erre a két regényre visszagondolva most már van egy olyan érzésem, hogy ilyen igazán jó, élethű háborús regényt férfiak tudnak írni. Akit érdekel a téma, a történelem eme szelete, az szerintem semmiképpen ne hagyja ki! Én meg csak reménykedhetem, hogy Gillham nem egykönyves szerző lesz!

Kiadó: Alexandra

Kiadási év: 2014

Fordította: Barta Judit

Januári zárás

Egy újabb január és egy újabb olyan január, amikor nem vettem könyvet. Egy darabot sem. Annyira jó érzés, és nem is azért, mert így legalább a helyhiány miatt nem kell azon tanakodnom, hogy hova is szuszakoljam majd be az új szerzeményeket, hanem azért, mert még csak késztetést sem éreztem egyetlen egy könyv iránt sem, hogy a kosaramba tegyem. 

Ellenben elég sokat olvastam, még számomra is meglepő volt, hogy 10 elolvasott könyvvel zártam januárt, ebből 6 várólista-csökkentős. Senki ne gondoljon semmi rosszra, nem vettem be semmi turbós pirulát, most épp a vcs-csapathoz volt hangulatom. Gondolom ez a mennyiség köszönhető annak is, hogy mostanában, ebben a csodás téli szutyok időben (sajnos én itt Pesten nem élvezhettem az összefüggő szép fehér hótakarót, ide csak a latyak tette be a lábát) a szabadidőmet és az estéimet kizárólag az olvasásnak szenteltem. Most kicsit befelé fordultam, sok mindenhez és mindenkihez nem volt kedvem, de szerencsére a könyvek nem ez a kategória volt.

Egyszer fent:

A 10 elolvasott könyv közül 3 az egyszer fent kategóriába került nálam, azaz nagyon szerettem őket olvasni. Ebből az első A tigris asszonya volt. Csodás, felkavaró, elgondolkoztató történet, tele érdekesebbnél érdekesebb szereplőkkel. Ne hagyjátok ki! 

A második Jojo Moyes régóta halogatott könyve volt, az Akit elhagytál. Szerencse, hogy az idei év várólista csökkentésébe beválogattam, kár lett volna tovább halogatni. 

Ami pedig számomra is nagy meglepetés volt, az egy újabb sci-fi John Scalzitól, a Bezárt elmék. Lebilincselő alaptörténet, érthető történetvezetés és egy sokkal bonyolultabb végkifejlet, mint amire első körben gondoltam volna.

Egyszer lent:

Volt néhány könyv, amivel nem nagyon voltam kibékülve. Ilyen volt Mark Pryortól A kriptatolvaj, Camilla Läckbergtől a Jéghercegnő, és végül Carson McCullers Az esküvői vendég c. könyve. Az első kettő nem volt rossz, az alaptörténet mindkettőnél érdekes volt, csak a kivitelezéssel volt gondom, néhányszor unatkoztam olvasás közben. Carson McCullers könyvét még emésztem, helyenként szép gondolatokat találtam benne, de sokszor itt is voltak olyan részek, amelyek során valahol máshol kalandoztam. Azt hiszem nem az én írónőm lesz a hölgy.

Középkategóriások:

Becsúszott néhány nem januárra tervezett olvasás is, de most ezekhez éreztem a késztetést. Ilyen volt a Neil Gaimantől az Óceán az út végén. Khm, azt hiszem Gaiman sem kimondottan az én íróm. Igen, értettem én, hogy miről szól a könyv, de most valahogy a fantasy nem csúszott úgy, mint ahogy én szerettem volna. A műfajjal még biztos próbálkozom, Gaimant meg még meglátjuk. 

Aztán kicsivel többet vártam Marie-Aude Murail Oh, boy! c. regényétől is, ami ugyan összességében egész kis aranyos volt, viszont a karakterekkel itt sem voltam teljesen elégedett. 

A harmadik Matthew Quick Napos oldal c. könyve, amit ugyan szerettem, illetve Patet kimondottan a szívembe tudtam zárni, viszont az a rengeteg amerikai focis rész (mondom ezt úgy, hogy szoktam NFL-t nézni a tévében és még szeretem is ezt a sportot) nekem agyonütötte kicsit az élményt.

Szerettem:

Ide egyértelműen Ulickaja Odaadó hívetek, Surik c. könyve kívánkozik. Szerettem olvasni, szerettem bekuckózni vele esténként, szerettem (és sokszor szántam) Surikot is! Ulickajával pedig biztos, hogy tovább folytatom majd még idén az ismerkedést.